Semmiért egészen

Kulturális kitekintő - sokat idézően

Feedek
Megosztás

Európa nagy képtárai 4. – Párizs múzeumai 3. rész

A bejegyzést csak a szerzők láthatják!

Kórházi mozaik

1.

 

A -1 szinten ülünk a fal mentén sorjázó lepattant műanyagszék soron.  Ólomszürke a reggel, meg úgy minden. Vizsgálatra várok, némileg szorongva a várható diagnózistól. A viszonylag tágas térben egy gördíthető kórházi ágyon, véres hátú pongyolában, néni fekszik. Kicsit örülök, hogy nem szemből látom. Fehér klumpás kórházi alkalmazott férfi jő, és az aggódva toporgó hozzátartozóknak üvöltve hirdeti ki: A néni térdkalácsa eltört. Nem kell műteni, mert nem mozdult el. Van ingyér’ szar gipsz, de potom pénzért - 1.500-Ft-ért -, a földszinti boltban vehetnek neki jobbat. Nem így mondja, de pont így lehet érteni. Egyéb részleteket is kénytelenek vagyunk szemlesütve végighallgatni, mivel a fickó folyamatosan ordít. Nem lenne bunkó, de ez az egy momentum annyira sutyerák, (meg azért a klumpa is), hogy nincs kedvünk ránézni.

 

Nem éppen bársonyon futnak perceink, ki-be tolnak többnyire hiányosan öltözött betegeket, időnként mentősök hoznak újabbakat. Káoszos az egész, és nagyon tapintatlan. Minden kórház az, legalábbis amit én láttam eddig, az mind ilyen volt.

 

Zs. szorongatja a kezem, majd hirtelen elengedi, amikor a már bemutatott férfihoz hasonló kaliberű, tenyeres-talpas nővérféleség, engem szólít. Betámolygok a féloldalról függönnyel határolt, bizonytalan térbe, a tininek látszó, asztalnál körmölő lányt mellőzve, az arrébb tébláboló idősebb férfi felé fordulok. A nővér keresetlenül lódít az ifjú hölgy felé: - A doktornő fogja megvizsgálni.

 

A szép arcú, kedves lány feláll, és az eddig tapasztaltakkal szöges ellentétben, csendesen bemutatkozik, miközben kezet rázunk.  Fehérek közt az európai, villan be.  - Én leszek az orvosa közli (nincs ellenemre), és legott alaposan megvizsgál, majd vért vesznek. Valószínűsíti, hogy felvesznek az osztályra. Később találkozunk ígéri. A nővér az infúzió bekötésére alkalmas műanyag bigyó felszerelésével véglegesen állást foglal, csak én még nem értem a nyelvet.

 

Vizelet vizsgálathoz anyagot kell adnom. A wc elég lepukkant, de nem koszos legalább, ezt ekkor még nem tudom eléggé értékelni. A rendelkezésemre bocsátott gyűszűnyi pohárkát (a papírformának, illetve jelen esetben műanyagformának megfelelően) a vizsgálati anyaggal sikerül kívülről is megjelölnöm. Így aztán, még a gondos törölgetést követően is, kissé feszengve nyomom egy ápolófiú kezébe.

 

Még mindig reménykedve zuttyanok le Zs. mellé, mellette alkoholista hajléktalan gubbaszt, amikor őt szólítják, meglátom, nadrágja hátulját nagy rozsdaszínű folt ékteleníti. Véres. A jobbik esetben.

 

Egyszer csak a nővér, szó nélkül hozzám lép, és nevemmel ellátott, kék, műanyag karkötőt illeszt a csuklómra. (Körülbelül egy jó hét múlva, egy másik nagyon aranyos nővér: - Magát már csak nem keverjük el! - felkiáltással vágta le rólam, amikor útját állta egy újabb vénaszúrásnak.)

 

Ezzel hivatalosan is állományba vettek. Betegállományba. A hatodikra önerőből liftezünk fel, bár az ápoló a tolókocsit is felajánlotta. Korai még, gondolom magamban.

 

A hasügyi osztályon minden tekintetben férfias nővér fogad, egy félig üres kórterembe irányít, miközben Zs-t kintmaradásra utasítja. Nem lepett meg később, hogy a nővér beceneve: Pityu. Jómagam pontosabbnak éreztem volna a Pityu őrmestert, de azért a Pityu önmagában is elég jó saccolás.

 

- Vetkőzzön! – Rivall rám Pityu, és ezt nem javaslatnak tekinti. Közlöm vele, hogy pizsamám még a kocsinkban maradt, és integetve jelzem a kívülről kukkoló Zs-nek, hogy hozza már fel. Ő ért is a szóból, Pityu kevésbé, ő már utasítást adott, Róma döntött, nincs mit megbeszélni, és tovasiet. Még meglévő civil kurázsimmal eltekintek a parancs teljesítésétől és kisétálok az erkélyre, ahonnan a kies VIII ker. tárul elém.

 

Pityu valahonnan rövidesen visszatérvén, felöltözött valómra őszinte megrökönyödéssel tekintve így szól: - Még mindig nem vetkőzött le? A nyilvánvalót belátva biccentek, bár a kérdés költői lévén, mindössze a rebellisekkel szembeni megmásíthatatlanul lesújtó megvetését volt hivatott kifejezni. Minden esetre megvárom míg Zs. hamarosan meghozza az elnyomorodásom kezdetét jelentő motyót és átvedlem a kiszolgáltatott szerencsétlen betegpáriák egyikének.

 

A kórterem olyan Kádár barokk stílusú, nem különösebben elhanyagolt, de azért már kissé lepusztult, 5 ágyas szoba. Ebben érkeztemkor mindössze két beteg fekszik. Egy összevert hajléktalan bácsika szótlanul, és egy nagyon lepattant állapotú öregúr, aki teljes szellemi frissességgel folyamatosan telefonál. Ezekből a végeérhetetlen féldialógokból hamar megtudhatom, hogy a bácsi gerinctörött, Parkinson kóros, és valami akut bélnyavalyája is van, ami miatt: - Majd szétfingja az ágytálat.

 

Bár ez utóbbi kilátás nem dob fel, mégis őszinte tisztelettel hallgatom, ahogy ezen állapotában üzleti ügyeit bonyolítotja és további kezelésének menetét hatékonyan megszervezi. Ugyanis osztályunkról hazabocsátották és zárójelentésére vár. Teljesen helyesen magát még azért nem értékeli tökéletesen gyógyultnak, így 5-6 hosszabb telefont követően elrendezi az őt fogadó következő kórházat, sőt, a magánmentőt is megrendeli, - melyre maximum egy órát kell várni, szemben az állami, ki tudja mikor jön, hát amiko’ lesz idejük, jellegű helyett.

 

Felesége már nem ilyen szívderítő, férje betegségei szemlátomást összeborzolták érzékeny idegeit. A magát nyilván makulátlan úrihölgynek értékelő néni, ennek következtében folyamatosan szitkozódik. Szerencsére a magánmentő szavatartónak bizonyul, így ¾ óra múlva mindannyian elvitorláznak egy másik kikötő irányába, a néni káromkodva, (mert a zárójelentésből kimaradt valami), a bácsi telefonál éppen, így integetésem legfeljebb a nagyméretű SS tetoválását büszkén viselő mentős (?!)  viszonozhatná, de ő eltekint ettől.

 

Ezután kezelésem, miután Zs-től elbúcsúzom, viszonylagos nyugalomban indulhat, a továbbra sem mukkanó kékes-zöld színű bácsika néma társaságában.

 

2.

 

Telik az idő, de múlni nem múlik, Pityu monoton rendszerességgel matat velem valamit, többnyire döfköd, néha futtából vágja belém az injekciót, egyszer érthetően azt mormogja közben, a nem képletes bajuszkája alatt – Majd mos’ megtanulja! Kérdésemre, hogy ugyan mit, csodálkozva pillant rám, majd váratlanul elmosolyodik, szigorú arca hirtelen emberi lesz. – Azt drágám, hogy vigyázzon a cukrára! – Miért, magas? - Az egekben drágám, az egekben! – vágja még oda, de már csak az ajtóból, ahogy siet kifelé.

 

Nem unatkozom, bár órák telnek el, de velem mindig történik valami. Szokatlan, hogy velem így csak megesnek a dolgok, teljesen tehetetlen bábként inkább szemlélője vagyok egy munkafolyamatnak, meg persze tárgya is, de valahogy mégsem részese. Az élet kint  a vidám bár kissé párás napsütésben a szokott mederben zajlik, autók dudálnak, emberek lótnak futnak,  a közeli tűzoltóságon a Jó a rosssz és csúf dallama bíztatja a bevetésre indulókat, és Mozart köszönti a megfáradtan visszatérő hősöket. Én meg elidegenedve, és kiüresedetten nézem, ahogy lassan egyhangú ütemre csepeg az újabb adag infúzió.

 

Orvoscsorda csörtet a terembe. Élén komoly, fehér hajú, értelmes arcú, markáns alak, bölcs és barátságos tekintettel. Felettem hosszan elidőznek, elbeszélgetnek, bükkfanyelven magyarázzák a bizonyítványom. Orvosnövendékek is nézegetnek, mint az állatkertben egy nem különösebben értékes vagy érdekes állatot, melyen ugyan sok néznivaló nincs, de hát ilyennek is kell lenni. Mondjuk szarvas, esetleg bölény.

 

A főorvos hozzámlép érdeklődik, fájdalmaim felől. Nem különösebb, de adott, tájékoztatom. A helyét nyomogatással, pontosabban egyetlen határozott telibe találó nyomással találja meg. Ordításomra, sokatmondó pillantást vált a medikákkal. – Látták ezt, így lehet, és kell csinálni! – fejezi ki a tekintete. Miközben felém még annyit vet – Máskor ne nyúlkáljon a kezem után! – Én, a még mindig teljesen civil szabódok: Elnézést doktor úr, nem szándékosan esett meg de hát  fájdalom…- folytatnám, de már ott sincsenek. Elfelejtettem bármit is kérdezni.

 

Néhány óra múltán megint jönnek a köpenyesek. Már hárman vagyunk, a lent már látott, véres nadrágú hajléktalan is beszállásolásra került a mellettem lévő ágyba. Tragikomikus jelenet zajlott korábban, ahogy pizsama híján a száradt vértől rozsdás alsónadrágjában tipródó elesett alak, a fenekét vakargatva válaszolt a nővérke kérdéseire.

 

Minden beteggel felvesznek egy ilyen adatlapot, mely nyilván szükséges, de meglehetősen intim kérdések sorozatát taglalja, a  többi beteg előtt persze. A nővér rutinosan és az érdeklődés legcsekélyebb jele nélkül darálja a rubrikákat most is: Vizelettartási problémától az italozási szokásokig.

 

A javarészben eldöntendő kérdésekre, a szánalmasan vakarózó cingár, toprongyos figura, kimerítő részletességű és intelligens történetekkel rukkol elő. Vannak mentális problémái?: - A mániás depressziómat, Vörös doktornő állapította meg a rehabilitáción. Négy héten át minden nap beszélgettünk, ez volt a terápia. Magamba zárkóztam teljesen, ez a bajom. Nem beszélek senkivel, megszűnt a kommunikációm, és ebből származik minden baj. Börtönbe zártam az érzéseim. Sajnos az antidepresszáns tablettákra nincs pénzem, így mindig visszaesem, hetek múlnak el, hogy nem beszélek senkivel. – Megrázó lenne a története, de valahogy idegesítő, kissé őrjítő a delikvens, a nővér metában folyamatosan jelzi neki, hogy a líra nem érdekli, idegesen topog, a tollával dobol, sőt köhécsel is, a szemét a plafonra függesztve, de ez meg emberünket hagyja hidegen.

 

Alkoholt fogyaszt? – Sajnos rengeteget iszom, fő problémám az alkoholizmus, ezzel nem tudok felhagyni. Már reggel borozok, ha van rá lehetőségem, a Háryban viszonylag olcsón lehet kapni, rizlinget, abból jó a fröccs is, mindjárt két literrel veszek, mert az szőlőből van, és azért jobb mint másutt a kannás, de nagyobb baj, hogy ilyen pálinkákat is iszom, és hát még sört is hozzá, bár azt annyit nem, de néha melegben, persze. -Vég nélkül megy ez, mint egy rossz kabaréjelenetben

 

Egy kérdésnél áll csak el a szava: -Kit értesítsenek, ha valamiről kell? Itt hosszú lesz a csend. Van egy lánya, böki ki végül. De azzal nem beszél. Évek óta. Nem hinné, hogy bejönne. Most kivételesen Pityu is tanácstalan. - Most akkor kit írjak? Csend megint. - Hát írja őt, a száma megvan. Pityu megkönnyebbülten töltögeti tovább a kartotékot. A hátra lévő két napban, míg át nem küldték valahová, hangját többé nem hallottam. Megint cellába kerültek a gondolatai.

 

Szóval csendes  hármasban bámulunk az újabb orvos kompániára, vezetőjük ezúttal egy hentes és mészáros jellegű, testes, billiárdgolyó fejű, élénk, bővérű, nagy hangú pasas, füle mögött nincs ilyen kis ceruzacsonk, viszont csillogó szemüveget visel, csak ezért nem kérdezem meg tőle, hogy a karaj ma.

 

Falstaff magyarul beszél, minden szavát értem. Rám rövid szentenciát mond: Nem ehet, nem ihat. – Természetesen nem nekem, hanem a nővérnek szól az ukáz. Mielőtt elszelelnének, már szemfülesebb vagyok, sietve nekiszegezem a kérdést, mi újság velem? Kicsit meglepetten néz. - Eleddig elfelejtettek tájékoztatni, a diagnózisról és a várható fejleményekről. – Szándékosan ezekkel a szavakkal mondom, és lám van hatása: - Ma meg fogják operálni, az orvosától kap rövidesen részletes információkat. – Ki sem néztem volna belőle, hogy tud késsel- villával is beszélni, de tud.

 

Már este hét, mikor felbukkan a szőke lány a -1-ről, a homályba vesző reggeli vizsgálat idejéből. Mosolyogva jön. Örülök. - Vakbélgyulladása van. - Nem örülök. - Én fogom operálni. Örülök. - Még ma éjjel. – Nem örülök. Ezután valóban részletesen taglalja, mi, miért történt, és mi lesz. Nem igazán tudok figyelni rá, a félelem kezd beleégni a sejtjeimbe. Annyit hallok még, hogy majd lent találkozunk, és az altató orvos még majd külön meglátogat. Felhívom Zs-t, próbálok nem túl kétségbe esettnek tűnni.

 

Az eddigi közönyös hangulatomnak, mely a jövő ködében egyszer majd, valamikor elvégzendő műtétről, sőt talán annak esetleges elmaradásáról ott lappangott bennem, vége. Kés alatt végzem. Állati ösztönök törnek felszínre, nem lehetne valahogy kióvakodni? Felszívódni, elpárologni? Persze palástolom, hiszen semmi komoly, az éjszakás nővér viccelődik, felhívhatnánk a portást is, az is megcsinálja, olyan rutin ez mint az ágytálazás, és a többi. Kedves, ahogy évődik, tényleg segít. Mert hát érzékeli az ember, és meg is érti, hogy a szenvedéseknek ezen a pokol konyháján, röviden a kórházban, az ilyen rutinműtétesek félelmei, fájdalmai, annyi érdeklődést sem váltanak ki, mint odahaza egy megfázás. Összeszedem lassanként magam, és bámulom hát tovább vízórám megnyugtató ketyegését, a bandukolva cseppenő infúziót.

 

 

3.

 

Bunkócska, zajos, de jó kedélyű műtős fiú érkezik a sötét kórterembe, 10 körül járhat. Gördülő ágyamon meztelenül fekszem a hűvös estében egy vékony, selymes tapintású lepedő alatt. Egy liftben utazunk az ősz hajú orvossal. A nyomkodóssal. Fáradt, szinte elcsigázott. Nagy jóindulattal beszélget a fiatal kollégákkal, közben biztatóan rám kacsint. Bizarr, de azért most minden emberi gesztust méltányolok. A műtős végül egy zömök folyosón horgonyoz le:  - Majd mindjárt jönnek magáért. – közli és fütyörészve távozik.

 

Hát nem éppen. Az altató orvos ugyan hamarosan felbukkan, megtudom, hogy majd rövidesen ő altat,  de mást se, mert már rohan is valahová. Bezzeg én fekszem, de nem nyugszom. Eltelik egy órácska is, kicsit fázom, de semmi nem történik. Folyamatos a jövés-menés, én már a táj része vagyok, mint a rekettyés az út mentén, észre sem vesznek. Kedvem lenne felugorva ijesztgetni őket: - Ni! Ni! Mint a gyaloggaloppban. Biztos lennne riadalom. De aztán megkímélem őket.

 

Valami súlyos esetet hozhattak, életmentő műtét bizonyára, nyugtatgatom magam. És ha pisilnem kell? És persze kell is rögtön, ahogy ez felmerül. Így múlatom az időt. Egy műtőssegéd szép fűzöld uniformisban sertepertél a közelemben, takarítgat, angyali, ráérős nyugalommal. Rárivallnék, hogy én még nem boncolásra várok, túl az idő rabságán, hanem élő húsdarab lennék, de ekkor szerencsére megjelenik a doktornő. Meglepetésemre tőlem érdeklődik, mit mondott az altató orvos a műtétem várható időpontjáról. Keserű malíciával felelek, hogy a rövidesen becslést adta, úgy egy másfél órája, de lesz az még kettő is. Ekkor a lányra nézek, a nagyon fáradt, szép vonásaira és kissé elszégyellem magam, több mint 14 órája, hogy találkoztunk, és még mindig talpon, ő fog operálni, míg én alszom. - Menjen dőljön le, majd ugrasztok valakit, ha komolyra fordul. - bíztatom. Megint elmosolyogja magát.  – Rendben, tényleg rám fér egy kis pihenő! És elballag.

 

A további két óra várakozást már könnyebben viselem, hadd pihenjen, hátha el is marad végül az operáció, esetleg itt felejtenek örökre.  Hajnali fél kettő felé jönnek értem, hirtelen és drámai a változás. Most egyszercsak sokan sürgölődnek körülöttem, már nem is remélten a központba kerültem, a kopár folyosóról a mindeddig csak filmekből ismert, sci-fi berendezésekkel zsúfolt műtőbe, egyszere borotválnak, mérik a szívverésem, kérdeznek allergiáról, injekcióznak és szíjaznak, tesznek-vesznek. Különös módon élvezem, hogy most ilyen fontos lettem, nem félek egyáltalán. Furcsán természetes ez a totálisan idegen, hideg környezet. Az emberek miatt. Mindenki nagyon nyugodt, szakszerű, és az eddigiek javától eltérően, teljesen egyenrangú félként diskurálnak velem, még viccelődünk is a végén. Aztán egyszercsak snitt, nyilván elaltattak.

 

Borzalmas fájdalomra ébredek. Hajnalodik, a kórteremben vagyok az ágyamon. Azonnal tudom, hogy több alvás egy darabig nem lesz. Csövek lógnak belőlem, ez nagyon zsenáns érzés. A fájdalom viszont nagyon őszinte. Kizár mindent. Nincs más gondolat, nincs semmi, nem nyom az ágy, mint majd később sokszor, nem aggodóm semmiért. Csak most van, csak rossz van. És amikor percekre kicsit jobb, picit is enyhül, na az maga a menyország. A korábban műtétemről fitymálva csacsogó nővér komoly arccal suttogja, hogy: - Hát kicsit ez komolyabb volt, mint gondoltuk, de már túl van rajta. - Nagyon fáj. - vallom meg. - Nem kaphat több csillapítót. - jelenti ki. Még tetézi is. – Biztosan maga olyan érzékeny fajta, aki nem bírja a fájdalmat. – Szóval nyafognék. Hát többet nem mondtam nekik, és nem is kértem fájdalom csillapítót. Inkább összebarátkoztam vele.

 

Megrökönyödésemre a szőke lány ismét előkerül. Reggel 6 óra. Mosolyog. Elmagyarázza, hogy nagy butaságot követtem el, perforált volt a vakbelem, de szerencsére a műtét jól sikerült, és most már csak néhány hét és felépülök. Kérdezem: - Tényleg, mi volt? Bevallja, hogy szörnyű állapotban voltam, 2 és félóráig tartott a művelet. Kérdem: - Sose megy haza? A megszokott mosollyal: - Hát, az jó lenne.

 

Vannak emberek akiket még egy napja sem ismerünk, tulajdonképpen szót is alig váltottunk, mégis olyan meghitt a kapcsolat, mintha ezer éve. Ő pont ilyen. Végül is már látott belülről is. Még kicsit elbeszélgetünk, megtudom, hogy még csak rezidens, a 3. műtétje voltam, és az ősz hajú felügyelte az operációt. Kivándorlásra bíztatom, mondja meggondolja, persze nevetve, most mennie kell, még van egy kis dolog. Mikor elment, csak akkor merült fel bennem, hogy egyet azért elfelejtettem. Megköszönni.

 

Később, jóval, hetekkel később, amikor ennek is szerét ejtettem, rajta volt a meglepődés sora. Amikor kerek kis mondatokban méltatva munkásságát és emberségét is, megpróbáltam a borítékocskát átadni. Elhárítólag mosolygott. – Ne már! – Én meg nevetve, és idiótán a vállát veregetve, mint a pártitkárok a régi fekete-fehér filmeken: – Csak jelképesen, tényleg csak jelképesen. Elfogadta végül. Aztán elviharzott, ahogy szokott. Mosolyogva.

Menedékek

 

 

Menedékek

 

I.

 

A vándor látszólag kényelmesen komótos, valójában igencsak haladós léptekkel közeledett a falu felé.  Az aranyló délutánban bódító szellő fújdogált a valóban varázslatos tájban. A férfi régen elhagyta már otthonát, sok-sok napja kutyagolt már, nem aludt kétszer egy helyen hónapok óta. Franciaország jobb volt, mint várta, az emberek közvetlenek, és a néhány suta mondat, amit begyakorolt, szinte mindig megtette hatását. Az útlevélhez viszont ragaszkodtak, még a kicsi, poros útmenti motelekben is, ahol az olcsó de többnyire kellemes vacsorát a kopott ügynökök rendszerint magányosan fogyasztották, egyesével külön asztalhoz telepedve. Közel de mégis távol egymástól.

 

Ez problémát jelentett, mert útlevele nem volt, sőt semmilyen hivatalos okmánya sem. Olaszországban, de még Ausztriában sem jelentett ez gondot, a főidényen kívül többnyire majdhogynem üres szállókban, amint készpénzben kifizette az éjszakát, nem hivataloskodtak tovább. A határon átlépve viszont többször tovább kellett állnia, mert papírok híján, ha többnyire szánakozó mosoly kíséretében is, de kiutasították.

 

Le Puy óta jobb lett a helyzet. Egyre több hozzá hasonló hátizsákos gyalogossal találkozott. A zsákon fityegő kagyló, amit sietve beszerzett, mind könnyebben nyitotta meg a soros vendégház ajtaját.

 

A lába lassan megszokta a napi adagot, teste nem reagált már olyan hevesen az időjárás viszontagságaira, fülében a csend mind barátságosabb lett. Se mobil, se mail, csak a nap és a szél. Hálás volt a Jakab út zarándokainak, hogy megkönnyítették menekülését, ha hitük hidegen hagyta is. A szomorúság kitöltötte az összes gondolatát, nem maradt ott másnak hely, nem mintha az elvont vagy vallásos hitek egy csöppet is vonzották volna bármikor.  Mindig könnyűnek képzelte az elválást hazájától, úgy gondolta nem kötődik helyekhez, házakhoz, tárgyakhoz, de még halványuló barátságok nosztalgikus összeborulásaihoz, múlt szerelmek lankadt vánkosaihoz sem.

 

Ezért meglepte, sőt meg is döbbentette, hogy amikor mindennek és mindenkinek hátat fordítva, régi dédelgetett tervét valóra váltva, úgymond csapot-papot otthagyva nekivágott élete kalandjának, a várt felszabadító és mámoros szabadság helyett, csak egy mardosó facsarodást érzett. Ezzel nem tudott mit kezdeni. Nem volt soha benne semmi a kinyilvánítható, pátoszos, pántlikás, kokárdás kötődésből, éppen ellenkezőleg rosszul volt tőle.

 

Áldotta eszét, hogy jó előre elvágott minden köldökzsinórt, se telefon, se hitelkártya, de még egy könyv vagy telefonszámos notesz sem volt nála, csak térképek, meg persze jó sok pénz. A rászakadt elveszettségben bizony sokszor visszafordult volna, ha csak egy keskeny pallót is hagyott volna magának a visszaúthoz. Így maradt ez a furcsán éles, szaggató szomorúság, ez az örvénylő érzés, mely szinte elvakította. Úgy látszik a föld ezen kis apró szegletéből nem lehetett máshogy kiszakadni, csak fájdalmas születéssel, mintegy pokolra menve. Legalábbis neki nem.

Csak pár napja, hogy ideért ezek közé a hatalmasan nyújtózkodó mégis barátságos, szinte idilli ormok közé, ahol  az időtlen tájban mindig látni lehetett valami apró jelét a civilizációnak, hacsak egy patakparton legelésző tehén formájában is.

 

Az elszórt falvacskák, vagy a középkorból itt felejtett pöttöm, kőből rakott ódon városok csak kiemelték, fokozták a vidékből áradó árkádiai hangulatot. Poussin hamis, megkonstruált pásztorai itt valóságossá, vagy legalább majdnem valóságossá lettek.  Cantal. Így hívták ezt a csipkerózsika megyét, mely szerencsésen elfeledve szundikált hegyei közt.

 

Felrázta, valahol legbelül szólította meg a férfit, ez a sosem látott, sosem hallott, sosem várt éden. A szinte mindenhol néptelen utakon bandukolva gyakorta meg-megállt, hogy lassan harapdálva a csípős levegőt elhiggye, hogy ez a világ, létező, átélhető része létezésének. A nap folyamán egy nagyobb csúcsra felkapaszkodva, zihálva ült le egy hevenyészett korlátra, és órákig mozdulatlanul bámult maga elé. Nem is látta vagy figyelte a környéket, csak egy darabja lett. Várta a jelet, hogy megtörténjen, hogy tudja, tényleg átért. De ilyen jelekre mindig is hiába várt, ezért kissé fanyar mosollyal kanyarította hátára batyuját, és lépteit a ligetes völgyben elterülő falu felé fordította.

 

Természetesen a falu közepén felállított Auberge De La Chene tábla is olyan ódonnak tűnt mintha a Capeting-ház hajnalán állították volna. Szinte közönyösen fordult a megadott irányba, 650 méter, állítólag.  Nem volt érzéke a jelekhez.

 

Már a település végét jelző táblát is elhagyta, de még mindig csak egy kaszálatlan, dús füvű mezőt és a mellette húzódó árnyas-ligetes erdőcskét látta.  A hepehupás út egyszerre egy éles jobb kanyarral az erdőnek fordult és felbukkant a ház. Nem nagy, de nem is kicsi, takaros, szürke kőépület, sötétbordó palettákkal, egy kisebb tisztás végében. A már-már giccsesen rózsaszín alkonyban a kis réten előtte állt, szívbemarkoló, fenséges magányosan, a terebélyes ősöreg névadó tölgy, émelyítően szép, lombjain átszűrődő, pászmás fényekkel.  Három kocsi is állt a ház előtt, kissé lerontva az összképet.

 

A ház közelebbről már nem volt olyan rendes, belülről kifejezetten ütött-kopott, sőt némileg elhanyagolt benyomást keltett, bár meg kell hagyni barátságosan tette mindezt. Az ajtó nyikorgott, a padló is.  A konyha felől – harmonizálva - kissé dohos, mégis meghitt illatok lengedeztek. Talán vadgomba és zöldfűszerek. És minden más zugból egyértelműen levendula.

 

Az ősz hölgy a recepciónál szintén lestrapált volt, és kifejezetten mogorva. Hosszú és nyíltan gyanakvó pillantással hallgatta az útlevél hiányára vonatkozó, akadozó mentegetőzést. Nem válaszolt semmit a lassan kínossá váló csendben, csak átható tekintetével továbbra is szinte felnyársalta a férfit.

 

-          Maga nem zarándok. – jelentette ki végül, furcsa mód hibátlan angolsággal.

-          Nem. – vallotta be a férfi egy még hosszabb, és ha lehet még kínosabb szünet után, a hátizsákjáért fordultában.

-          Szállást nem adok, de kellene nekem egy segítség a szezonra. – Ezt a nő már a távolodó idegen hátának címezte. – Tudja, mióta egyedül vagyok, egyre nehezebb itt. Ágy, étel, zsebpénz, pihenőnap.  Ez minden. – majd egy újabb szünet után – És nem kérdezek. Soha semmit.

 

Ez már a vége a történetnek, vagyis a kezdete. De innen már könnyen folytatható.

II.

 

1.

 

Az újságíró 50-es éveinek közepét taposta, fáradt, viseletes eleganciája közismert volt a szakmában, ahogy seszínű, felhajtott gallérú ballonjában, - melyben inkább Maigret felügyelőre, mintsem Columbora emlékeztetve -, sokat látott, gyűrött arcával csendesen, egy sarokba húzódva jegyzetelgetett a sajtótájékoztatókon. Vagy amint látszólag szundikálva hallgatta a kollégák vitáját a kátyús utakon bukdácsoló zsúfolt autóban, egy vidéki pártrendezvényről hazafelé, majd aztán váratlanul letette mégis a garast.

 

Belpolitikával foglalkozott ősidők óta. Nemcsak ismert, de elismert szaktekintély volt. Reputációját nem stílusának, vagy cicomás körmondatainak köszönhette, valójában többnyire sallangok nélkül, egyszerűen fogalmazott, sokkal inkább annak, hogy mindig csalhatatlan érzékkel bogozta ki a szövevényes cselszövések hálóját, és magabiztosan találta meg a kijáratot a hazugságok útvesztőjéből. Álláspontját lehetett vitatni, sőt végső soron elutasítani is, de mindig komolyan kellett venni, mert utóbb szinte kivétel nélkül kiderült, hogy analízisei pontosak, következtetései helyesek, prognózisai megbízhatóak voltak.

 

Ennek megfelelően nemcsak a fiatalabb kollégák bálványozták, miközben próbálták titkát ellesni, de még szenvtelen főnökei is bizonyos tisztelettel hallgatták, mind a végtelenbe nyúló szerkesztőségi értekezleteken, - amíg a körmailek ki nem váltották ezeket -, mind a lapzártát követő, sokszor hajnalig tartó, alkalmi kocsmázások során, melyek viszont soha nem mentek ki a divatból.

 

Jó ideje egyedül élt, az asszony azonnal kiadta az útját, miután a fiúk leérettségizett. Nem is a rendszertelen, de megjósolhatóan bekövetkező hűtlenkedései játszották válásukban a főszerepet, hanem, hogy előbb a nő és végül András, – főhősünk maga -, számára is nyilvánvaló lett, hogy a család teljesen másod, sőt inkább harmadrangú a számára. Be kellett látnia, hogy egyetlen és állandó szerelme az újságírás, a lap, mely önző módón maga alá gyűri, kisajátítja.

 

Így a szinte spártai szobakonyha a VII. kerület gangos bérházában, mely igazán szép napokat sosem látott, teljesen megfelelt neki. Nem zavarta a szomszédságból áradó alpári perpatvar, amint esténként kimért nyugalmával végighaladt a főzelék és pelenkaszagú körfolyosón, hogy benyisson a hideg és sötét bérleményébe.

 

A katasztrófa két hete következett be. Az országos napilap, melynél 20 éve szolgált, új tulajdonoshoz került, akiről természetesen tudható volt, hogy teljesen új politikai arculatot követ, és követel.  Elfogultat, tisztességtelent, vállalhatatlant. András, és még jónéhány munkatárs, tudta mit jelent ez. Csomagoltak; lezártak fájlokat, aktákat, fiókokat.

 

Így amikor az elbocsátás végül megtörtént, mindkét fél nyugodtan már-már szenvtelenül vett részt az aktusban, minimálisra szorítva a kommunikációt. Nem volt kiabálás, vagy káromkodás, természetesen búcsúztató ünnepség sem volt. Egyszerűen hazament. Kikapcsolta mobilt, leült a konyhában és cigarettázott. Egyiket a másik után szívta, próbált bort is inni, de az nem ment.  Két napig szinte el sem mozdult az asztaltól. A füst már szinte gomolygott a meztelen villanykörte sápadt fényében.

 

Krákogva, köhögve nyitott be az irodába. A másik, a konkurens lap főszerkesztőjének irodájába. A túlméretezett, fényes lakkozású íróasztalnál, elmélyülten olvasott egy az övéhez sokban hasonló, viseletes arc. A főszerkesztő régi ismerőse, és ellenlábasa volt. Mondhatni meghitt ellenségek voltak. Többször dolgoztak együtt, de sohasem sokáig, mindig rövidesen kenyértörésre került sor közöttük. Életük úgy alakult, hogy bár szinte mindig egyezett véleményük az ösztönös ellenszenv rendre közéjük állt.

 

Alapja lehetett ennek az is, hogy bár szinte kivétel nélkül András meglátásai, megérzései bizonyultak helyesnek, a vitáikban így sorozatosan győzedelmeskedett, mégis mindig Kálmán lépett előrébb a ranglétrán, amikor kinevezésekre került a sor. Suttogták is róla: Ő nem csak ír, de tanul is a politikusoktól.

 

Egy intéssel állította meg a belépőt, amint rápillantott.

 

- András. Egy perc és befejezem ezt, foglalj addig helyet, légy szíves!

 

Súlyos csend telepedett a szobára. Kálmán egy darabig még olvasgatta az előtte fekvő paksamétát, majd a modorosságát jól jellemző, ritkán használt, de szinte állandóan kezében tartott ormótlan pipájával kezdett játszadozni. Végül feltekintett.

 

- Azért jöttem Kálmán, hogy… – de ismét ugyanazzal az intéssel vágott közbe Kálmán:

- Hagyd el András!

 

Megint hallgattak egy darabig. Majd Kálmán nehézkesen feltápászkodott, gyűrött zakóját igazgatva kiindult a szobából, közben mindössze ennyit mondott:

 

- Gyere.

 

Hosszú folyosókon kanyarogtak, miközben - vasárnap lévén - szinte néptelen, nem retró, hanem valójában 70-es években készült bútorzatú irodák során haladtak át, ahol a haladást egy alig 15 éves kávéfőző-gép, néhány poros fénymásoló, valamint a minden asztalnál fellelhető, szintén múzeumi daraboknak számító pc képviselte.

 

Egy újabb, ugyancsak majdnem üres szobában álltak meg, a nyitott ajtón Belföldi és Gazdasági Hírek Főosztály felirat díszelgett. Az egyik szemlátomást gazdátlan asztalra rábökött Kálmán:

 

- Ez lesz a helyed. Holnap kezdesz. Amíg nincs üresedés, hivatalosan minimálbér, zsebbe még ugyanannyi, és némi költségtérítés persze. Ha lesz státusz, majd meglátjuk.

 

Szónoklatát befejezve, pillanatnyi szünet nélkül megfordult és öreges lépteivel visszaindult irodája irányába.

 

András elgondolkodva dobta az asztalra a mindaddig a maga számára is észrevétlen módón kezében szorongatott, összehajtogatott újságot, a régit amúgy, majd megnyomta számítógépe start gombját. Míg a rendszer felállt, azaz szinte az örökkévalóságig, hosszú ujjait összekulcsolva kifordított tenyerekkel nyújtózkodott.

 

Aztán gépelni kezdte: „Két napja a kormányzat ismét csapást mérve a demokráciára valamint a sajtószabadságra...” Megállt, majd javított: „Három napja a kormányzat..” Csak holnap kezdek - gondolta.  Közben hazaért.

 

II. 2.

 

Gyakran álmodott Rómáról. Bernini bájos angyalai, és kéjesen vonagló Szent Teréze, az Il Gesu mennyezeti freskójának dúsan fodrozódó felhői, Trojanus fórumának, vagy még inkább Caracalla termáinak hatalmasan magasodó, vörösen izzó téglarakásai, Caravaggio döbbenetes látomásai a San Luigiben, és a többiek is mind, gyakran megkeresték.

 

Nem művészettörténész volt, nem, egyáltalán. 5 évig élt Rómában, és sokszor ráért. Érzékeny volt mindig is, olyan érzékeny, hogy fiú barátja nem is volt soha, mert az járta róla, hogy meleg. Vagyis homokos, de leginkább buzi. De ez sem volt igaz, a lányok érdekelték, és ő is érdekelte a lányokat, bár sajnos többnyire csak barátként vették számításba, még ha nem is vették szó szerint a rá vonatkozó pletykákat, de tényleg nem volt egy férfias jelenség. Satnyácska testéhez, sápító hang, koordinálatlan mozgás társult. Arca viszont angyalian szép volt, persze ezzel is mintegy táptalajt szolgáltatva a róla kerengőnek.

 

Szellemi adottságai sem segítették boldogulását. Még átlagos társaitól is elmaradt a komolyabb tanulmányoknál, egyértelmű volt, egyetemre, főiskolára nem jelentkezhet. Pedig valójában nem volt buta, csak figyelmét volt képtelen a megadott, számára közömbös témákra koncentrálni. Valami szakmát kellett tehát választania. Tanácstalan volt. Anyja fárasztó gyakorisággal, napjában többször nyaggatta, ugyan találjon ki már valamit. Az még rosszabb volt, amikor saját tippjeivel állt elő.

 

Attila sosem értette, hogy lehet ez a tenyeres-talpas, a sárba csülökig beleragadva földön álló nő, az anyja. Már komolyan attól kellett tartania, hogy nagybátyja a szippantós vállalkozó, mint lehetséges munkáltató szóba kerülhet. Ezért aztán egy nap az állandó kérdésre kibökte: szakács leszek. Ez némi megrökönyödés után, - mivel addig egy szendvics elkészítésében sem vett részt -, megkönnyebbülést hozott a család számára. Ez is több volt a semminél.

 

A légből kapott, és valójában teljesen indokolatlan választását aztán nagyon sokszor megbánta, míg végül aztán meglelte benne élete szenvedélyét. A bukdácsolva elvégzett szakiskola után, a pokol több bugyrát is bejárva végül egy tűrhető konyhájú olasz étterembe vetette sorsa, a fintort, hogy ebben, éppen az említett vállalkozó nagybácsi kitartó protekciója is szerepet játszott, nem hallgathatjuk el.

 

Az olasz étteremben főnöke, a testes, kopaszodó és meglehetősen mogorva figuraként ismert főszakács, Sanyi bá’, aki maga valaha egy valódi olasz mestertől tanulta a szakmát, érthetetlen módon, elfogulatlan atyai szeretettel fogott a fiú kiképzéséhez. És mint annyiszor, most is bekövetkezett a csoda.

 

Az addig mindenki által elparentált Attiláról hamarosan kiderült, őstehetség. Az eddig semmi iránt komolyabb érdeklődést nem mutató ifjú, egy-egy halk dicséretet követően, és egy újabb reményében, elképesztő precizitással és szorgalommal végezte a konyhai munkák javarészét kitevő kulimunkát: hámozott, pucolt, szeletelt, darabolt és aprított, kitartóan, méghozzá kifogástalan minőségben. Mindemellett mohó tudásvággyal figyelt, megfigyelt, kipróbált, ellesett, azaz ízlelgette a szakmát. A mestert persze istenítette, az általa ajánlott könyvek, fűszerek, eljárások és a többi, mintha kőbe vésték volna.

 

A nagyobb, az igazi meglepetést, az jelentette, amikor Sanyi bácsi azon tanácsára, hogy kíséreljen meg egy önálló, egy saját ételt kreálni, Attila mindjárt egy olyan mesteri mártással rukkolt ki, ami jócskán túlmutatott a hely színvonalán.

 

A mester becsületére legyen mondva, azonnal felismerte a csiszolatlan gyémántot, és néhány heti nyomozás, majd az ezt követő levelezés és telefonálgatás után, egykori tanítója vejének meglehetősen felkapott római ristorantéjébe sikerült is beajánlania Attilát.

 

Így került Rómába, közelebbről a Trastevere negyedbe. A próba hétből, próba hónap lett, majd szezonra szóló szerződés, melyet végül határozatlan idejűre módosítottak. A város az első perctől lenyűgözte. A római élet beborította, elnyelte. Hullámzó és boldogító rétegekben ragadt rá a nyelv, de még inkább a kultúra.

 

Élvezte a környék és a naponta látogatott piacok harsány forgatagát, a lüktető, életteli áramlást a belvárosban, és a kis parkok csendes nyugalmát is. Csodálta magát az éttermet is, tartózkodó, hűvös eleganciáját, mely mégis kedves figyelmességgel társult, hogy mennyire komolyan és szigorúan vették a munkát, és közben mégis mennyire összetartó szeretettel, szinte családtagként kezelték az alkalmazottakat. Szerette az új ismerősöket, akik előítéletek nélkül keresetlen és közvetlen kedvességgel kezelték, elismerték, támogatták kiteljesedő tehetségét. Akadtak lányok is, és végre egy igazi, könnyes szerelem is összejött. A könnyek sajnos Attilához tartoztak, de azért így is szép volt.

 

Az újabb váratlan fordulatot a művészet jelentette. A közelben álló Villa Farnesinába ment el először. Villámcsapásszerű, megvilágosító élmény volt. A falakon tobzódó reneszánsz élet, még a római hétköznapoknál is százszor inkább megrészegítette. Falni kezdte Róma galériáit, templomait. Volt programja évekig. Minden nap ismeretlen és igéző világok nyíltak meg előtte. Könyveket is vett már, nemcsak bámulni, de értelmezni, érteni kezdte a látottakat. Odáig fajultak a dolgok, hogy már a szintén szomszédságban lévő képzőművészeti főiskolán is érdeklődni kezdett, valami levelezős képzés után.

 

Mindez a munkáját nem zavarta, sőt kiteljesítette. Az ételek tünékeny esztétikájának ihletett alkotójává vált. Nem volt kimondva persze, de mindenki tudta, ő a leendő főszakácsa az étteremnek. Akkor jött a telefon.

 

Sanyi bácsi, akivel mindvégig tartotta a kapcsolatot, rákos lett. A családjától teljesen elhidegült, magányos ember, csak neki tudta megvallani, szűkölő félelmét, elesettségét. Attila másnap hazarepült.

 

Szó volt róla, hogy visszamegy majd, amint tud, amint lehet, de az öreget nem lehetett magára hagyni. Odaköltözött hozzá, az újpalotai két és félszobás lakásába, cipelte, amikor kellett a Kékgolyóba, megtakarított pénzét, rókamosolyú nővérkék zsebébe tömködte, akik, míg dolgozott, vigyáztak a betegre, volt sugárzás, volt kemoterápia, felülvizsgálat, lelet, felderülés és letörés. Sanyi bá’, aki hónapok alatt felére fogyott elszántan kapaszkodott élete roncsaiba, ő pedig tűrte a szenvedő, haldokló ember elkeseredett siránkozását, sokszor idegesítő zsémbelését.

 

Így ment ez két évig. Tegnap volt a temetés. Rómából a telefonok, mailek már régen elmaradtak. Ott állt a helyi bodega étterem, a „Bella Itália” szűkös konyhájában, fejét a felső szekrénynek nyomva, és halkan sírdogált.

 

Közben óvatos gondoskodással kevergette a bolognai ragút. De az a bolognai igazi, sőt az igazinál is jobb volt, selymes simaságú, rubin színű, gyöngyház fényű, némi zellerrel és néhány egyéb, éppen most kifejlesztett titkos összetevővel bolondítva, egyedire, utánozhatatlanra.

 

III.

 

A kávéház éppen félgőzzel üzemelt, az első roham már lefutott, a kellemesebb időbeosztású vendégek meg éppen csak szállingóztak, a személyzet egy része így vidáman fecserészhetett a pultot támasztva, a hűvös április ellenére megnyitott terasz is teljesen üres volt még.  Benn enyhe szivarfüst volt, hozzá álmos kávékavargatás, egy fess lovag az esti sikereiről adomázott borostás cimboráinak. Néhányan a friss híreket lapozgatták, bár azokban sok bíztatót akkor sem találhatott a belvárosi közönség. A falak csempéin indázó színpompás növények lustán kanyarogtak, a bágyadt napfényben.

 

Az éppen érkező fiatalember, megbecsült törzsvendég volt, valóságos törzsasztallal, mely egy eldugott sarokban állt, éppen megfelelő megvilágítással az íráshoz. A fizető úr maga nyitotta előtte az ajtót: - Szép napot, szerkesztő úr!  - köszöntötte a betérőt. - Tiszteletem, Mihály bácsi! – Aztán ma este lesz-e ünneplés kérem? Láthatjuk-e esetleg pezsgős vacsorára, egy jó gombás pontyra?  - Azt nem hinném Mihály bácsi, elmúlt már az ideje annak. – A szokásosat parancsolja az igen tisztelt szerkesztő úr? – Úgy van! – Máris küldetem.

 

Már idejövet kitalálta, hogy ezen a délelőttön írni és összegezni fog. A forma, a forma, a forma kattogott agyában szünet nélkül. Megint egyszer, még egyszer, megpróbálhatna egy eredetit, egy olyat, ami még nem volt. Imádta az ilyen házi feladatokat, amikor megadott időpontra, vagy alkalomra, szállítani kellett. Különösen mostanában segített ez fókuszálni, amikor kezdett minden atomjaira hullani.

 

Az ország rohan a pusztulásba, ez most már nyilvánvaló. Darányiban nem lehet bízni, oda fogja kötni magát ez is a németekhez, ehhez a delejező és üvöltöző démonhoz, így végül megnyílnak majd a pokol kapui. Hacsak... Egyre kevésbé tudott már bízni ebben a hacsakban.

 

Az élete is darabokban, a betegség igen, ki lehet mondani, betegség ez, hatalmasodik, sőt hatalmaskodik felette, miközben most kellene erősnek lenni, most kellene megmutatni ezeknek, szembeszállni, odavágni az igazat, odavágni a csodás példát, hogy a szellem, az európai Szellem, még pislákol, feldereng a kietlen végeken. Meg a szerelem.

 

Itt van Flóra is. Talán vele sikerülhet, vele átgázolhat az eljövendőkön. Egyik pillanatban elhiszi ezt, és a varázslat beteljesedik, és az élet, az élete, az életük, messze sugárzó lángcsóvává magasztosul, de rögtön utána felrémlik egy belekben tekergő állati rettegés a közeli, tudattalan, elkerülhetetlen, magányos pusztulástól. Remeg, recseg, reped a világ.

 

Koncentráljunk a feladatra, hisz működésben van a nyugalom. Ez utóbbi tetszett, feljegyezte nyomban egy kutyanyelvre. Legyen, legalább ma, vidám a rettentő, vagy legalább hetyke, az undok világ pofájába röhögő. Egyszerűen bonyolult, olyan könnyen érhető, mégis mesteri. Csak a forma legyen meg! Aztán némi csend, és egy korty kávé után, - hmm, már ki is hűlt -, feldübörgött a gépváros (zúgó agya): Szimultán ritmus, időmérték jambikusan, két 8 szótagos sor félrímmel, melyet mindig két 2 szótagos sor zár le teljes rímmel. Ez az! A keret megvan, innen már csak le kell írni.

 

Tényleg ment minden, mint a karikacsapás. Jobbnál jobb teljes rímek ugrottak tolla végére, miközben pont a megkívánt, a magának előirányzott tónusban adta elő a jelent és az elmúltakat. A zárás, már csak a lezárás, az hibádzott.

 

Minden igaz, de hol a remény, hová bújhatok, hol nyughatom én. Szemben egy nagy velencei tükör, abban bámulta magát sokáig. Nincs itt semmi, magamat fel nem lelhetem koromban. Ez is jó, megint feljegyezte egy cetlire a három szót: költőnk és kora. Nem emel föl. Ez már megvolt.

 

Bársonyon futottak a percek, a kávéház közben megtelt, majd lassan, koradélután, kiürült megint, de nem, sehogy nem bírta meglelni a folytatást. Jókedve elszállt, zavarodottan tekingetett körbe, szinte beleszédült. Szavam szálló penész. Ezt azért feljegyezte. Már arra gondolt, hazamegy, elteszi ezt is a többi közé, így torzóban sem kell költeményét szégyellnie.

 

Végül csak megtalálta. Már a lengedező szösz-sötétben. Milyen egyszerű volt pedig, hát persze, ez nem is lehet másképpen. Az idő az ő végső és igazi menedéke. És elmosolyodott. Ez a többnyire komoly, hosszúkás arc, egyből kisfiússá, megnyerővé vált ettől a mosolytól. Aztán leírta:

Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon

taní-

tani!

 

Majd hátra dőlt, és az éppen közelgő főúrnak odaszólt: - Mihály bácsi! Hozza, legyen szíves a számlát! Ma fizetek.

 

Kép, zene, szó - 9. Tölgy

Folytatjuk ezt a sorozatot is, Anita varázsos hangulatú fotóiból válogatva, elöljáróban még annyit, hogy időközben Anita maga is belevágott régi tervébe és saját fotóblogot is indított My point of view címmel, melyet itt érhetnek el: http://mypointofview.blogger.hu/:

Zene: Révész Sándor: Nem tudtam, hogy így fáj, szokásostól eltérően ajánlok még egy zenét, (angolul tudóknak különösen): Sting: - Love is the seventh wave. (Jobb gomb, új lapra, ha közben a fotót is látni szeretnék.)

A selymes fényben áttetszően kirajzolódó, ugyanakkor a háttérben aranylóan elmosódó kedvesen ismerős forma, egyszerűségében megnyugtató, maga az elveszett Harmónia. Egész pontosan az elveszőfélben lévő Harmónia.

Egyszerűnek tűnik ezt a békés összhangot megtalálnunk, hiszen valójában körbevesz minket, ott van szinte mindenben.  Mégis azt érzem, illetve élem, hogy egyre inkább kizökkenésként, váratlan és többnyire pillanatnyi, tűnékeny, illékony adományként bukkan csak fel.

Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy számos, - többnyire keleti - kultúrának az egyik központi eleme ennek a rendnek megtalálása, elérése. Azzal is, hogy a természetközeliség is sokat segít. De mit tegyen az a nyilvánvalóan rengeteg ember, aki napi küzdelmeit városban,  nyugati módra éli, és a természetben már csak vendégként, ritka vendégként jár?

Kissé bizonytalanul, csak a saját receptemet mondhatom, ajánlhatom: A művészet az egyik legkönnyebben és majdnem mindenhol elérhető katalizátora annak, hogy a mindenben benne rejlő átfogó rendet, azaz a Harmóniát megtaláljuk. Az, hogy ez egy fotó, vagy egy festmény, színdarab, vers vagy novella, szimfónia vagy népzene, szinte mindegy. Mindenki találja meg maga a magáét.

Azt azonban biztosra veszem, hogy mi civilizációnk és kultúránk legnagyobb áldása, hogy nem csak kenyéren élünk.  Ha Önök ezt banalitásnak, triviálisnak tartják, higgyék el nem véletlenül keveredtem ide a tölgyfa levelétől.

A Parkok

Jó napunk van, ma Anita is újra jelentkezik, a téma ismét a humanizmus, a humanista mozgalom, annak egy újabb figyelemre méltó iránya, kezdeményezése, a parkok, bocsánat a Parkok:

Azért nagybetűvel, mert nem közparkokról van szó, ahová az emberek kutyát sétáltatni vagy „csak úgy”, kikapcsolódni járnak.

Szeretném bemutatni a mi Parkjainkat. A Tanulmányozás és Elmélkedés Parkjait. A világon jelenleg 24 ilyen működik, az öt kontinens közül négyen találjuk meg őket: Térkép

Különböző fejlődési ritmussal bíró Parkok ezek, így van olyan, ahol minden tervezett épület felépült, és vannak olyanok is, mint a Mikebudán található Park is, ahol még akad tennivaló bőven. Itt jelenleg egy önismereti központot és egy műhely épületet találunk. A további elemeket a következő két évben tervezzük megépíteni.

Az előbbi térképen láthatóakon felül persze vannak olyan Parkok is, melyeknek még nincs földrajzi helyük, de egy adott régió vagy ország humanistái azon vannak, hogy megtalálják az ideális helyet. Szinte folyamatosan jelen vagyunk Törökországban és Mongóliában, ahol ugyan nem az elsődleges cél egy ilyen Park felépítése, de a távolabbi tervek között szerepel. Előbb megpróbáljuk megtalálni azokat az embereket, akik szeretnének a mi témákkal foglalkozni…

De mik ezek a témák? Mit jelent az, hogy Tanulmányozás és Elmélkedés Parkja?

„A parkok olyan terek, melyek mindenki számára nyitottak a tanulmányozásra és az elmélkedésre. E tanulmányok fő célja az emberi lény, annak fejlődése és egy erőszakmentes világ felépítésének lehetőségei. Elősegítik egy új, a megkülönböztetés-mentességre, a törődésre és a kölcsönösségre épülő bánásmód kialakítását az egymás közötti kapcsolatokban, valamint megtapasztalni azt, ami szent önmagunkban és körülöttünk.”

Különben nehéz dolgom van ezekkel az én kedvenc témáimmal… Az új-humanizmus és Silo bemutatása, vagy most ez a bejegyzés a Parkokról. Valahogy nehéz visszaadni írásban, ami ennyire sokat jelent, úgy, hogy közben érthető maradjon. Annyi mindent szeretnék elmesélni. Van egy tiszta érzésem minderről, csak kevesek a szavak, amelyek elő tudnak bújni odabentről, hogy ezt egészen pontosan átadjam. De azért újra és újra nekifutok…

Vannak a Parkoknak szimbolikus elemei is. Ezek láthatóak a Park térképével együtt az alábbi képen is:

A kapu, mely ugyan még a valóságban nem épült meg, annál inkább üzemel: „Határt jelképez a külvilág és a belső világunk között: célja egy belső állapotváltozást előidézni abban, aki belép rajta. A belépést jelzi egy másik környezetbe, amely találkozásra, elmélkedésre, tapasztalatcserére szolgál.” Belépek és... nekem ez a Park a csodák helye. Ez a szellemiség itt összpontosul. Ha ott vagyok Mikebudán, valahogy mindez kézzel foghatóvá válik. Lenyűgöz, hogy a „semmiből” másfél év alatt egy olyan Park épül, amelynek műhelyében lehetőség van különböző mesterségek, mint például a tűz-mesterség kipróbálására, elsajátítására. Ez a műhely-sorozat végigköveti a tűz létrehozásának, megőrzésének és használatának (különböző anyagok - agyag, kerámia, fémek, üveg - megmunkálása) útját. A nyáron építettünk egy kemencét is, amelyben 1200 °C fokot is elértünk.

Minden ott töltött alkalom ezért vagy azért, de különleges, túlmutat azokon a tapasztalatokon, melyek a hétköznapjaimban jelen vannak. Amikor a falról a vakolatot verjük, vagy a kertet rendezgetjük, esetleg kiássuk és betonozzuk a monolit alapját… este pedig holtfáradtan eszünk együtt vacsorát a verandán. Építjük, szépítjük, hogy mihamarabb alkalmasabbá váljék arra, amiért létrejött. Vagy amikor épp szemináriumon veszek részt ahol igyekszünk megerősíteni magunkban azt a legjobbat, amivel hozzájárulhatunk egy emberközpontú szellemiség elterjedéséhez... Vagy amikor meggyullad a kis kemencémben a tűz, melynek parazsa kovakő, pirit és taplógomba segítségével született meg…

Mindeközben annyi mindent tanultam. Nyitottabb, őszintébb, bátrabb lettem. Lenyűgöz, ami másokkal és velem ott történik és ami ennek folytatásaként egyre erőteljesebben nyilvánul meg a világban.

Rafael Edwards A szakadék című képe - "Ha elszánod magad arra, hogy megváltoztatod életed és átalakítod a világot, akkor nem a szakadék gyõz, hanem az, ami felülkerekedik rajta" (Silo)

Ezen tapasztalatokból kiindulva készültek el az alábbi művek, melyek egyelőre a világ más Parkjaiban születtek meg, de biztosan hamarosan magyarul is lehet olvasni majd tanulmányokat, monográfiákat. Csak hogy néhányat kiemeljek:

-Az „Idő pszichológiai regiszteréről” (Victor P.)

-A preszokratikusok (Mariana U.)

-Az áhitat útja a szufizmusban a VIII-IX. századi Irakban (Alain D.)

-Tanulmány az Anyag diszciplína előzményeiről Mezopotámiában (Eduardo G.)

További tanulmányok itt olvashatók:
http://mikebudapark.org/joomla/portal/index.php/hu/dokumentumok/tanulmanyok

" A parkok olyan terek, melyek mindenki számára nyitottak a tanulmányozásra és az elmélkedésre."

Meghívóként, kedvcsinálónak további képek:  
http://mikebudapark.org/joomla/portal/index.php/hu/galeria

János Vitéz a Gulágon

A Nemzeti Színház (a link alatt érdekes videó) ragyogó előadásáról régi kedves társszerzőnk Gazsi kritikáját tesszük közzé. Nagyon is fontos és érdekes a véleménye, hiszen a darab által bemutatott időszakról – koránál fogva – semmilyen közvetlen tapasztalata sincs, viszont ő és korosztálya a jövőnket jelenti:

Kovács Márton- Mohácsi István-Mohácsi János: Egyszer élünk avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe

Mong Attila János Vitéz a Gulágon című könyvének alapján készült a Nemzeti Színház nagyszínpadán látható Egyszer élünk avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe. A történet önmagában is izgalmas, de még izgalmasabbá teszi, hogy valóban megtörtént. A rendezés humoros és szórakoztató, ugyanakkor házi feladatként sok töprengeni valót hagy maga után.

1946–ban Lovasberényben a búcsú napján helyi fiatalok előadják a János Vitézt. A faluban állomásozó részeg szovjet katonák megzavarják az előadást, erőszakoskodnak a lányokkal, végül véres verekedés tör ki a magyarok és a szovjetek között. Másnap kezdődik a megtorlás.: többüket Szibériába viszik kényszermunkára. Egy részük visszatér az 50-es években, a többiek meghalnak Oroszországban. Így lehetne nagyvonalakban összefoglalni a történetet. A rendező, Mohácsi János és a dramaturg, Mohácsi István azonban nem a történetre helyezik a hangsúlyokat.

Ez az előadás nagyon magyar. Nem a lobogtatott nemzeti színű zászlók, Petőfi és a magyar népviselet teszik azzá, hanem hogy benne van múltunk és jelenünk. Csak olyanok számára érthető, akik ismerik a magyar történelmet, kultúrát, társadalmat. A legtöbbünk számára azonban még így sem könnyen megfejthető, ugyanis annyi szépirodalmi idézet, szimbólum és emellett mai magyar politikai utalás van a darabban, hogy talán Mohácsi Istvánnak vagy Mohácsi Jánosnak kell annak lenni, aki mindet érteni, felismerni, tudni akarja. Újabb próbálkozás ez a bátor és sokrétű darab ma is nap mint nap jelenlévő, feldolgozatlan múltunk kitárgyalására, értelmezésére, a megfejtéshez való közelebb jutásra.

Próbál a falu

Három különböző időben, három felvonásra bontva játszódik a színmű. Az első felvonásban a falu mindennapjait látjuk. Erős kezdés, hogy a János Vitéz próbái az immáron üresen álló zsinagógában zajlanak. Jelen vannak a szovjet katonák is, akiknek kívánságait lesniük kell a helyieknek. Folyamatosan nő és nő a feszültség a katonák és a lakók között. A nehezen beszerzett és nagy becsben tartott sonkás szendvicsek szándékos, lélektelen széttiprása az egyik legerősebb jelenet, mely egyben figyelmeztetés a közelgő eseményeket illetően. A Kulka János által alakított parancsnok a felvonás vége felé balettozik a színre pánsípot fújva. Baljósan nyájas megnyilatkozások után kimondja az ítéletet: irány Szibéria.

A bájos baljós megnyilatkozások egyike...

Irány Szibéria

A második felvonás a munkatáborban játszódik. Itt páran meghalnak, de mégsem halnak meg: halottként ugyanúgy járnak-kelnek és beszélgetnek a többiekkel. A parancsnokok néha kegyetlenek, néha kedélyesen beszélgetnek a magyarokkal a János Vitéz című darabról, amelyet látni is akarnak ott és akkor előadva. A magyarok mindent megtesznek, hogy a kedvükre tegyenek, de ha megszakadnak sem tudják az eredeti szöveggel előadni- ők ugyanis a daljátékot tanulták meg. A szovjetek ettől úgy begurulnak, hogy hazaküldik a magyarokat, akik szerintük arra sem méltóak, hogy Szibériában tartózkodjanak.

A Gulágon

Megállás nélkül elment a  szocializmus vonata, pedig mennyire várták

A harmadik felvonás valamikor a hatvanas-hetvenes években játszódik. Megláthatjuk, hogy mi lett a faluból, ahonnan annyi embert elhurcoltak. És mi lett azokkal, akik maradtak: természetesen hű elvtársakká váltak, és lelkesen várják a november 7.-i ünnepségen beszédet tartó párttitkárt. Közben hosszú bolyongás után megérkeznek a rég elveszettnek hitt bárányok. Arra kell hazaérniük, hogy nem szabadulhatnak a rendszertől, ami éveken át fogva tartotta őket. A hajdani barátokból a rendszer barátai lettek, a hajdani Iluskából pedig a párttitkár felesége… A hazatérés nem hoz megkönnyebbülést, az eddig dédelgetett, életben tartott remény most végleg elvész.

Itthoniak és hazatértek, élők és élőhalottak, az igazság pillanatában

A Nemzeti Színház társulata egy fiatalos, tehetséges, lendületes társulat. Kulka János alakítása kiemelkedően zseniális. Három különböző figurát alakít, mégis van bennük valami közös: mindig a hatalom emberei, akik kedélyes és őszintétlen mosollyal torolják meg a szabályok be nem tartását. A harmadik felvonásban megjelenő pártember megtestesíti az egész álvigyor mögé bújt szocializmust. A László Zsolt által alakított figura sem ismeretlen: a mindig az aktuális rezsimhez hű, elvtelen rendőr rezzenéstelen arccal vesz részt a falubeliek elhurcolásában, hol Auschwitzba hol a Gulágra.

Alföldi Róbert (az eredetileg Stohl András által játszott szepben) hitelesen alakítja a folyton szervezkedő, a falu életében kulcsszerepet betöltő, a konfliktusokat elsimítani igyekvő református lelkészt. A hölgyek közül kiemelném a faital Radnay Csillát, aki mindenki Iluskájává válik az előadás alatt. A kezdetekkor még naív lányka, aki lelke mélyén még mindig várja vissza a Don kanyarból az ő Jancsiját. A darab végén újra találkozunk vele, ekkor már csak halványan sejthető a hajdani Iluska a dívává lett kemény nő álcája mögött. Kovács Márton lehengerlő zenéjét sem hagyhatom ki az írásból, nagyon fontos kifejező eszközként működik az előadás egésze alatt.

A darabot keresztül-kasul átszövik mesékből és mítoszokból jól ismert elemek, van itt Hófehérke, égig érő paszuly, hétfejű sárkány, megvakult, majd látását visszanyerő katona, Lenin hét gyermeke hét különböző asszonytól, köztük Kun Bélától, folyóba vetett, de életben maradt csecsemő... Az ismerős helyzetek, versek, idézetek, nekünk, rólunk, hozzánk szólnak. A Nemzeti Színházban. Ott a helyük.

Rövid szolgálati bejegyzés

Kedves Olvasóim!

Hosszúra sikerült "nyári" szünet után visszatért blogom, a már közétett bécsi városélménnyel indultunk újra. Remélem újabb cikkeimet is örömmel olvassák majd. Szintén bízom abban, hogy társszerzőim is előkerülnek. A válságos időkben is kell, sőt talán még jobban a szépség, a művészet, a játék. Köszönöm ha velem tartanak!

PS.: A közelmúlt, a jelen és leginkább a jövő gazdasági és társadalmi megrázkodtatásai engem sem hagynak hidegen, a válságra, társadalomra, és politikára vonatkozó cikkeimet, némi megfontolás után egy másik blogban teszem közzé, melynek címe Fájront lett.

Városélmények - 3. Bécs

Lehetne persze Párizs, esetleg London, de ezekről a városokról már a festészet kapcsán esett szó, ezért kissé hátrább soroljuk őket, de ami késik nem múlik.

Bécs körút

A jó öreg Bécs viszont annyi örömet szerzett már nekem, hogy talán az érzelmi szempontoknak engedve kissé előrébb vehetjük a rangsorban, ennyi protekciója, hogy úgy mondjam, van nálam.

Bécsnek számos vonzereje van, egyrészt kedves régi barát. Emlékszem, amikor először kezdtem bóklászni a városban, meglepve tapasztaltam, hogy itt minden olyan ismerős, itt valahogy nem tudnék eltévedni, és tényleg ez számos látogatásom alkalmával egyszer sem sikerült. A városszerkezeti és az építészeti hasonlatosságok persze a közös múltból fakadóan nagyon is érthetőek, de mégis nagyon jó érzés leszállni a Nyugatiban a vonatról, sétálni egyet körúton, kivillamosozni a Városligetbe, és még sorolhatnám a deja vu programokat.

Sok minden hasonló itt, csak éppen annyi a különbség, hogy itt minden szépen rendben van, működik, csinos és elegáns. Úgy tűnik ez mindig így volt, és talán mindig így is lesz. A rendezettség azonban nem (nagyon) hivalkodó, a hangulat többnyire egyáltalán nem feszengős, mint mondjuk Párizs vagy London egyes gazdagabb negyedeiben.

Bécs belvárosában jó csak úgy cél nélkül sétálgatni, gyönyörködni a szebbnél szebb épületekben, utcaképekben, kiglancolt nevezetességekben, puccos kirakatokban. Közben beülni egy megint csak ismerős érzéseket keltő, kellemes kávéházba, cukrászdába sütizgetni, megpihenni.

Hofburg

Persze vannak nevezetességek, amik kihagyhatatlanok. A várhoz itt nem kell hegyet mászni, alkalmatos módon a körútról nyílik, és van itt elég sok minden. A kincstárban a német-római császárok koronája ott lapul a többi drágaság között, Sissi rajongóknak teljes berendezett szárny a kötelező program, és az udvarban többnyire van valami nagy szabású megmozdulás, többnyire katonai felszerelések, fegyverek, helikopterek stb.. Az igazi ínyencségekhez kicsit nagyobb előkészület kell, például a világ legrégibb és egyben egyik leghíresebb fiúkórusa (Wiener Sängerknaben), vagy a hasonlóan közismert Spanyol lovasiskola, csak jó előre lefoglalt jeggyel látható.

Nyugtalankodni nem kell, azért persze zenei program nélkül akkor sem maradunk, ha mégsem sikerülne jegyet kapni a kórusra. A nagy koncerttermekben szinte minden nap rendeznek koncerteket, azon turisták számára, akiknek Mozart, Beethoven, Schubert vagy Strauss neve esetleg mond valamit. Mi is voltunk ilyen koncerten és egyáltalán nem volt rossz, mint ahogy Bécsben elég nehéz pénzért rosszat kapni, de persze fergeteges sem. Voltunk a jóval magasabban jegyzett Operában is, Varázsfuvoláztunk, ismét ugyanazt mondhatom, nagyon rendben volt, de azért korántsem megrázó.

A fiúkórus

A belvárosi templomokban, különösen a vár bejárata körüliekben, gyakran van vasárnap zenés mise, egyszer ezt is kipróbáltuk, a zene tényleg csodálatos volt, de a bő lére eresztett szentbeszéd ezt is egyensúlyba hozta.

Operafilm fesztivál

Ami még számomra kimaradt, de sokat olvastam róla, a nyári operafilm fesztivál a Városháza előtt. Ez ingyenes, és vonz, hogy meglehetős sört iszogathatnék a bizonyára kiváló operához, ami ötletnek elég bizarr, de mégis kellemes előérzetet kelt, viszont az is könnyen elképzelhető, hogy nagyobb lesz a tömeg, mint az jólesne.

Ádventi vásár

Kiindulva a hagyományosan ugyanitt megrendezésre kerülő ádventi vásárból, jóval nagyobb. A rendkívül népszerű, bár az igazat megvallva egyre inkább kizárólag keletről érkező turistákat vonzó bóvli és giccsparádé, alig élvezhető a nyomasztó tömegtől. Pedig aki szereti a helyi forralt bort a glühweint, az a sok borzalmas tárgy között is tudna mosolyogni. Nekem megadatott a bajor városok zömében is részt venni ilyen jellegű ünnepváráskor rendezett kirakodóvásáron, és mindenkinek ajánlanám a hosszabb utazást.

Mária Terézia tér

Festészet területén viszont jobb a helyzet Bécsben, hovatovább nyálcsorgatóan jó. A külön cikket érdemlő témába most nem merülnék el nagyon hosszasan, inkább csak emlegetek néhány helyet, amit nem szabad kihagyni.

Szépművészeti Múzeum

Az alapozáshoz elég a Burg körúti bejáratával szemben elterülő Mária Terézia térre ellátogatni. Több más, például a királynő kiadós méretű szobra és a Természettudományi Múzeum mellett itt csodálhatjuk meg a Kunsthistorisches valóban világszínvonalú gyűjteményét. A leginkább a Habsburg örökségre alapozott múzeum, érthetően nagyon erős mind a németalföldi, mind a spanyol festészet területén. (Aki netán nem volt ötös töriből, annak megsúgom, ezek a területek is Habsburg kézen voltak jó darabig.) Az itáliai festészetből a velencei gyűjtemény (nos ez sem meglepő!) jelentős, és persze a német mesterek elsősorban Dürer és Cranach(ok) valóban ritka mindemellett parádés alkotásait is meg kell említenem. Nem gigantikus, de kiadós méretű, egy napot kényelmesen kitölthet, de fél nap alatt is befutható.

MQ olyan MQ-san

A jó erőnlétű és művészetre kielégíthetetlen étvágyú látogató így egyből tovább sétálhat a tér körúttól távolabbi sarkában álló  Múzeum Negyedhez (Museums Quartier - MQ). A 10 éve átadott impozáns épületegyüttesben nevéhez méltóan több múzeum is működik, a legnagyobbak és legismertebbek a modern illetve a kortárs képzőművészet alkotásait mutatják be, egymás mellett álló jókora épületekben, melyek meglepő módon a föld alatt is jó néhány szintre kiterjednek.

Az osztrák szecesszió és a modernek ismertek sőt világhírűek, Klimt, Schiele vagy Kokoschka nevét említeném, alkotásaik a Leopold Museumban találhatóak. Az inkább meghökkentő és némileg hírhedt kortárs festészet műveit - ha jól emlékszem - 7 szinten bemutató hatalmas, mintegy 9.000 darabos gyűjtemény a Mumok-ban tekinthető meg. A véres munkák egy emeleten vannak, így jól kihagyhatóak, legalábbis a hozzám hasonló finnyásaknak.

 

Bosch: Utolsó Ítélet

Csak belemerültem a festészetbe, de kettőt még muszáj beszuszakolnom. Az egyik a bécsi képzőművészeti akadémia közelmúltban felújított kisméretű, de jelentős műveket bemutató galériája, melynek fő attrakciója Bosch híres Utolsó ítélet triptichonja. A másik, ha esetleg a Mumokban arra jutottunk volna, hogy a modern festészet nem a világ legszórakoztatóbb élvezete, akkor keressük fel a Hundertwasser festő életművének szentelt múzeumot, ahol jókedvünk bizonyosan visszatér. A szavak helyett némi ízelítő:

A fetményei

és ahol megnézhetjük.

Egy tágabb beszámoló Hundertwasserról, ahol már az épületeit is láthatjuk

Tényleg csak megemlítem a Belvedere-t, ahol pedig két múzeumot egy csodás park köt össze, vagy az Albertinát ahol az impresszionistákhoz lehetett nem is olyan régen tolongani, vagy a Bank Austria Kunstforumát, ahol pedig Frida Kahlo retrospektivhez lehetett sorban állni tavaly. A teljes kínálat persze sokkal bővebb és van még számos további tematikus múzeum is. Már régóta szemezek a helyi iparművészeti múzeummal és a szecesszió múzeumával ezekbe azonban még nem jutottam el, de Önök ne hagyják ki.

Belvedere

Múzeum után persze gondolnunk kell a test örömeire, és itt most az evés-ivásra gondolok. Bécsben többnyire ezen a téren sem fogunk megdöbbentő újdonságokra bukkanni, sokkal inkább az ismert étkeket találunk, de azokat úgy, ahogy mindig is szerettük volna megkóstolni.

Plachutta húsleves (tafelspitz)

Figlmüller klasszikus bécsi szelete

Erre az egyik legjobb példa a Plachutta, ahol a húsleves és a hozzátartozó tafelspitz már-már ételkölteménnyé magasztosul. Ezt fogyaszthatjuk elegáns abroszos belvárosi vendéglőben, és hangulatos ottakringi sörkertben is. Itt is folytatható a sor hosszasan, a szintén közhelyes ám annál kellemesebb borjú bécsit magyarán winerschnitzelt a Figlmüllerben kell megkóstolni, ha kapunk helyet.

Grinzingi borozó

Nyáron a Swedenplatzon a fagyizó kínálata nekünk cukorbetegeknek a "szeretjük, de nem ehetjük" kategória, de a többiek mind ott tolonganak és van is miért. A Sacherban pedig vajon mit rendeljünk?

A Sacher

A sok kifinomultság után vaskosabb szórakozás a Grinzing vagy a Práter felkeresése. Bár jártam mindkettőben egyik sem hagyott mélyebb nyomot, a bécsi bor, legalábbis a grinzingi, hmm hogyan is mondjam, olyasmi mint a magyar sör, vagy a magyar narancs. Kicsit sárga, kicsit savanyú, de maradjon is az övék. A vidámpark az ott is éppen az, mint itthon, hát kissé furcsa élmény. Maradjunk annyiban, utálok hányni, de ha muszáj választanom, akkor mégis inkább bor okozza, mintsem valami szerkentyű forgassa ki belőlem.

Stephansdom

Visszatérve a belvárosba, természetesen alapvető célpont a Stephansdom kívül-belül impozáns épülete, és a jóformán a templom elől induló, az egykori városfal nyomát követő Graben széles utcája, melynek látványos kirakatai és főként karácsony előtti  díszkivilágítása mindenkit elandalít.

Graben ádventkor

A körúton belüli városrészben kizárólag a gyaloglást javaslom, jól bejárható és rengeteg meghitt részlettel szórakoztat, ha így fedezzük fel a régi utcácskákat. Jó néhány magyar főrendnek volt palotája a bécsi belvárosban, jó mulatság ezeket - amúgy építészetileg is remekbeszabott alkotásokat - végiglátogatni.

Schönbrunn

Ha elegünk van a város forgatagából, akkor Bécs környékén számos kirándulási lehetőséget találunk, én a "külvárosi" Schönbrunn kastélyt, és a kissé kiadósabb utat jelentő, de annál káprázatosabb dunakanyart a Wachaut ajánlom, Kremstől Melkig.

Wachau

Hála a remek megközelíthetőségnek Bécs akár 1 napos kirándulásra is kiválóan alkalmas, persze egy hétig sem fogunk unatkozni, sőt.

Impressziók Bécsről

Bécs éjjel

És végezetül néhány saját emlék Bécsből:

Szecessziós ház

Görögkeleti templom

A Hofburg parkja

Anker óra

Egy másik Hundertwasser ház

Kulináris kalandozások - 1. Porcellino

 

Régi adósságomat kezdem törleszteni, mert a szellemi táplálék mellett nagyon is mély szálakkal kötődöm a valós étkekhez és italokhoz - olyannyira, hogy jóideje ezt már el sem tudom titkolni. Ebben a sorozatban családi recepteket, evős és ivós történeteket, a témához kapcsolódó kulturális vonatkozásokat fogjuk végigkóstolni, mellette étterem bemutatók, kocsma leírások is helyet kapnak majd.

Elsőként mindjárt egyik kedvenc éttermünket a Porcellino Grassot ajánlom figyelmükbe. Több oka van ennek, egyrészt közelsége okán látogatjuk gyakran, mondhatni házibarát, másrészt olasz étteremről van szó, talán nem kell különösebben hangsúlyoznom, de teljesen elfogult vagyok mindennel ami onnan jön.

Természetesen évtizedek óta létező fogalom hazánkban az olasz étterem, de jó sokáig ez nem jelentett mást, mint ízetlenre szétfőzött makarónit pörkölt szafttal, darálthússal, borzalmas pizzákat, és még sorolhatnám a merényleteket.

A Fausto (sajnos úgy hírlik bezárt), a Belgrád rakparton a Trattoria Toscana, vagy a Ferenc körúton a Venezia (ez sincs már), esetleg a Pomo d'oro az Arany János utcában és még néhány társuk aztán lassanként megtörték a jeget, és az igényes, autentikus, nem csak nevében olasz konyha is megjelent Budapesten.

Helyesebben Pesten. Mert Budán a Gigi (Margit körúti emlék!) bezárását követően nem maradt épkézláb olasz étterem, ha a láncokat nem soroljuk ide (Don Pepe, Il Treno, stb.), - és kövezzenek meg, tartsanak sznobnak a kérdéskörben -, de én nem tenném. Ez persze nem jelenti azt, hogy egy-egy este alkalomadtán nem rendelek egy sajtban sült pizzát a Dontól, amit próbáljanak ki bátran, de beülni, talán az Okay Itáliát leszámítva láncos olasz étteremben nem ültem be több mint 10-15 éve. Egész pontosan azóta, hogy alaposabban megismerhettem a valódi olasz ízeket. (Hogy egyik szavamat a másikba öltsem, olyan volt ez, mint 20 éves koromban, amikor 6 hét Németország után haverjaimmal találkoztam a megszokott csehóban, és az első Kőbányai világos korsó mindjárt az utolsó lett, és többé képtelen voltam lenyelni. Na ez a tudás mételye!)

Ott tartottam tehát, hogy a Porcellino megnyitásáig Budán nem maradt - számunkra ismert és elfogadható - olasz vendéglő. Ez annál is fájóbb volt, minthogy törzsgyökeres pestiként a felsőbb én (Zs.) szelíd, de határozott nyomására, közben budai polgár lettem. Csak földrajzilag remélem, mert köreimben a budai szónak mindig volt egy kis fanyar mellékíze, hogy stílben maradjak.

A Porcellino egy másik kevésbé sikeres olasz étterem (a La Bocca) helyén nyílt meg, ami mutatta, hogy nem lesz egyszerű a feladat. Az átalakítást követően vegyes érzelmekkel (remény és kétségek) látogattunk el az újjávarázsolt és nevében is megújult étterembe, nem sokkal a nyitást követően. A kételyek villámgyorsan eloszlottak, a remények beigazolódtak.

Az egyik legfontosabb dolog, hogy a hely szellemében is olasz tud lenni. Ez nagyon nehéz műfaj. A kiszolgálás legyen kissé közvetlen, személyes jellegű, de egyáltalán ne legyen tolakodó,  pláne bizalmaskodó. Az étlap legyen cizellált, mutassa meg, hogy az olasz konyha a honi sztereotípiákkal ellentétben korántsem pasta o pizza, de persze szolgálja ki az ilyen jellegű óhajokat is, méghozzá magas szinten. Legyen egyszerre elegáns és családias, barátságos, de a dolgát vegye halálosan komolyan. Legyen változatos, de lényegében mégis állandó.

Ezeknek a korántsem könynű elveknek a Porcellino maximálisan meg tudott (meg tud) felelni. Az étlap igényesen összeállított, gerince nagyon ritkán változik, de mind a szezonális, mind a napi ajánlat bőséges. Egyszerű étkektől (bruschetta, spaghetti aglio olio, stb.), a bonyolultabb fogásokig válogathatunk. A bonyolultság az olasz konyha esetében persze viszonylagos, hiszen itt az összetevők nagyszerű minősége és frissessége a legfontosabb.

Halmustra

Rosszat egyáltalan, kevésbé sikerültet nagyon ritkán lehet választani. Kiemelném a halételeket,  és a desszerteket, melyek a legkényesebb igényeket is kielégítik. A nyári grillezés, látványkonyha és az asztalnál készülő tészták a nagyszerű árnyas teraszon szintén említésre méltóak. A tészta választék az utóbbi időben kibővült friss töltött tésztákkal, teljes szívvel támogatjuk a trendet. A pizzák se rosszak, sőt, hiszen frissen jönnek a kemencéből, de nálam vajmi ritkán kapnak lehetőséget, a boscot javaslom, ha mindenképpen mégis.

A borválaszték meglehetős, inkább jó válogatás, mintsem teljes spektrum, azért nem fog senki szomjan halni, legalábbis a borosok közül. A csapolt sörök? Hát istenem, ne igyunk sört olasz étteremben. Viszont a limonádék nagyon finomak, sokféle van ugyanis, kérjük kevés jéggel és akkor az adag is megfelelő lesz.

Gyerekeknek  télen játéksarok, családi asztalok, nyáron kellemes szeparált játszótér enyhíti a hosszú étkezések számukra még meglehetősen unalmas perceit.

Az egyetlen igazi fekete leves a kiváló kávét követően a számla, mely főleg ha borozgattunk is, nem lesz csekély. Mondjuk ki: drága lesz a mulatság.  Megnyugtathat  viszontbennünket a tudat, hogy ezt a pénzt bizton jobb helyre tettük, mintha teszem azt befizettük volna a magánnyugdíjpénztárunkba. Persze nem árt alaposan ellenőrizni a számlát, néhány helyen olvastam, hogy volt ezzel gond, mi ilyet nem tapasztaltunk.

Néhány étterem kritika: itt, itt, és itt. Azért persze leginkább maguknak higgyenek, próbálják ki, remélem nem fognak csalódni.

Kép, zene, szó - 8. Mozgás

 

Zene: Ravel: Bolero (ha a zene hallgatásához a fotót és a cikket szeretnék látni, még mindig jobb egérgomb, új ablakba).

Remek dolog ez, hogy ezt a mozgalmas pillanatot is így el lehet kapni, ahogy Anita  fotóján láthatjuk. Szinte örvénylenek a testek, kezek, szalagok, ha elég ideig figyeljük látjuk a teljes mozdulatot, sőt talán még a zenét is meghalljuk. Csodálatos és ugyanakkor nehezen érthető, megérthető ez a nagyon hétköznapi folyamat, a mozgás. Az, hogy egy pillanaton belül vagyunk itt és máshol is, közben se itt, se ott, hanem útközben. Ez az elmosódott fotó sokkal jobban magyarázza, mint ezer szó.

Egy apró emlék mozgásról és zenéről.

Zene meg mozgás együtt magától értetődően a tánc. Ha tánc, akkor Bejart Bolero feldolgozása az etalon (sajnos a belhivatkozott verzió idegesítő operatőre sokat levon az élményből), talán minden idők mozgás etalonja.

Egy aranyló délutánon Pármában, miután Coreggio mester híres kupolafreskóját megnéztük, elsétáltunk a város ősöreg faszínházához, illetve csak szerettünk volna, mert a rendes, működő kőszínházat találtuk meg. Csalódottan már éppen visszafordultunk, amikor a mozdulat közben, a szemem sarkából elmosódva megláttam a plakáton egy szót: Bejart.

Zs. villája megállt levegőben miközben azon vitatkoztunk, hogy mennyit szánunk arra, hogy bejussunk az előadásra, akár jegyüzér kétes szolgáltatását is igénybe véve. Egyre srófoltam feljebb a potenciális keretet, miközben Zs. elgondolkozva, de üdvözült mosollyal újabb falat mennyei pármai sonkát tolt a szájába.

Emlékezetes volt az a mozdulat is, amivel a pénztáros rábólintott kérdésemre, van-e még jegy az esti előadásra? Si, due.  Ez a két szó a legteljesebb eufóriát jelentette a számunkra, és váratlanul ismét ölünkbe hullott a csoda. Az első felvonás a gyengécske Tűzmadárral hamar feledésbe merült, amikor a jól ismert mágikus dallam halkan hullámozva megszólalt. Az előadásra nincsenek szavaim. Az őszinte olaszok, akik az első felvonás végén szinte taps nélkül morcosan távoztak a büfé irányába, a Bolerót követően majd szétszedték a termet, dobogtak, füttyögtek, hisztérikusan brávóztak felugrálva. Ha boldog pillanatra vágyunk mindig ezt az estét emlegetjük azóta is.