Kalandozásunkat a festészet világában az amúgy is festői Párizsban folytatjuk. tekintettel a téma gazdagságára Párizst is két részre osztjuk, és ebben a cikkben kizárólag a Louvre-ral foglalkozunk. A francia festészet a rokokótól világvezető, egészen a posztimpresszionistákig, ezért gyakran nemcsak a képeket láthatjuk itt, de azok témáiba is könnyen belebotlunk párizsi sétáinkon. Tényleg nagy művészek lábnyomán, helyesebben kézjegyein haladunk. A  hazai  festőkön kívül, a boldog békeidőkben sőt azon is túl egészen a II. világhábórúig, Párizs a világ művészeinek nagy kávéháza volt, idegyűltek mindenfelől, hogy a világot megváltsák, vagy legalább mint híres művészek érvényesüljenek.

Természetesen a francia birodalom hagyatékaként, máshonnan érkezett alkotások is vannak bőven, ennek megfelelően a lehetőségek egy látogatás alkalmával, különös tekintettel az egyéb látnivalókra is, aligha végigjárhatóak.

Az első és méltán leghíresebb múzeum, amit felkeresünk magától értetődően a Louvre. Gigantikus gyűjtemény, mely egy hatalmas királyi palotában található és ennek magának a története is figyelemreméltó, sőt pompás kiállítás (és feltárás) keretében a múzeumban meg is tekinthető. A Louvre bejárata a híres és nem kevéssé nagyvonalú üvegpiramis alatt van, általában a hosszú sorok miatt is könnyű megtalálni. Készüljünk fel egy kiadós sorbanállásra, bár a szerdai és pénteki este 10-ig meghosszabított nyitvatartás bekalkulálásával ez elkerülhető vagy jelentősen csökkenthető.

A Louvre tényleg órási gyűjtemény - 35.000 műtárggyal -, inkább gyűjtemények halmaza, melyet semmiképpen ne próbáljunk meg egyszerre befalni, mert biztosan elcsapjuk a szemünket, és ne is rohangáljunk a turistacsoportok mögött sántikálva, a hírességek feltétlen kipipálása miatt.

Ha addigi életünket leéltük valahogy a Szamothrákéi Niké szobrának megtekintése nélkül, az adott pillanatban életfontosságúnak tűnő mű látványa nélkül is elleszünk majd valahogy a továbbiakban is. Vagy ha mégsem, akkor azt kell megnézni, felkészülten, alaposan, kivárva csendes pillanatokat elmélyülten, áhítattal. Tömören: ne akarjunk mindent egyszerre, határozzuk meg a fő prioritásokat, és azokra koncentráljunk. A művészetek és a történelem szerelmeseinek legalább két, de inkább három látogatást javaslok.

Maga a festészeti gyűjtemény, mert ez lenne a témánk, szintén gazdag és a múzeum 3 nagy szárnyának mindegyikében foglal el termeket. Az itáliai reneszánsz gyűjtemény vezérhajója, a világ leghíresebb képe, Leonardo Mona Lisa című alkotása, de messze nem a veleje. Szinte valamennyi mestertől láthatunk itt nagyszerű alkotásokat, a Grande Galerie végtelenbe vesző üvegezett teteje alatt sétálva.

De haladjunk sorban, már bejáratnál két világi témájú (!) Botticelli freskó (!) akasztja meg lépteinket. A két gyönyörűséges allagóriát két különböző Firenze környéki villából "mentették" ide, igencsak in medias res indítva a tárlatot.

A folytatásban a kezdetektől Cimabue és Giotto után a nagyszerű Fra Angelicotól a protoreneszánsz kedves mesterétől láthatjuk ezt a valóban angyali képet:

A quattrocento minden jelentős firenzei (perugai és sienai) mesterétől láthatunk pompás alkotásokat, hosszas töprengés után a kiugrott szerzetes Filippo Lippi alkotását válásztottam ilusztrációnak. Érdekesség kedvéért megjegyzem, a képen a Madonnát feleségéről, a kiugrott apácáról mintázta, mint mindig. A mester legnagyszerűbb képeit élete végén a spoletoi duomoban alkotta, Mária élete ott is a freskósorozat témája, a sosem öregedő szépséges Madonnájával. Fiuk Fillipino Lippi szintén nagyszerű festő, egyszer majd róla is ejthetünk pár szót, de most az apa képe Louvre-ból:

A fenti gazdagság ellenére az itáliai gyűjtemény szemefényei az érett reneszánsz nagymesterek művei: Mantegna, Raffaello és természetesen Leonardo munkái. A Mona Lisát körülvevő őrület megérne egy hosszabb elemzést, elismerve a festmény kvalitásait, azt kell mondanom számomra érthetetlen ennek a műnek a többi fölé, elé helyezése. Minden esetre Leonardo maga is nagyra tartotta és magával is hozta ezt a képet Franciaországba, amikor elhagyta hazáját (rosszcsont énem mondatja, olyan sok mást nem is hozhatott volna!), el is lopták, majd megkerült, megpróbálták megsemmisíteni, rengeteg parafrázisa ismert. Szóval legendás kép, de a kérdőjel ott van, ott marad, biztos, hogy ez olyan fontos mű?

Talán az első louvre-i látogatásom alkalmával  láttam elképedve,  hogy a  Giaconda, (melyet gyakran áthelyeznek), éppen két  kivételesen ritka és nagyszerű kép között lógott. Az egyik Raffaellonak ez az alkotása volt:

a másik meg egy Mantegna kép volt, ha jól emlékszem, mindegy is, mert éppen hogy le nem lökték a falról őket a nagy tülekedésben, hogy a Mona Lisát lefotózzák. Senki oda sem nézett a két másik zseni ragyogó festményeire, szinte hisztérikus volt a Leonardo alkotás körüli nyüzsgés.

Úgyhogy ide most Leonardo egy másik louvre-i festményét tesszük, mely valóban szenzációs kompoziciójával kápráztat el:

A Louvre itáliai gyűjteményéből, már csak két képet idéznék ide, Veronese gigantikus Kánai mennyegzőjét:

Minden hibája ellenére magával ragad ennek a festménynek a hangulata. Természetesen eredeti méretében az igazi, de remélem így is sejtet valamit abból az életigenlésből, ami áthatja, és mint festmény is pazar. A téma iránti alázat, az más kérdés, azt ne is keressék.

A másikon, Caravaggio Mária halálán ez  utóbbi aspektus már sokkal inkább fellelhető, bár némi bravúroskodás természetesen itt is van:

Ritka téma, kivételes feldolgozás 1606-ban készült kép, Caravaggio hihetetlen drámai ereje kiforrottan érvényesül, fölényes technikai tudását nem szükséges ragozni.

Hasonló szépségek várnak minket a spanyol vagy a németalföldi mesterek munkáinál ezekből mindössze egyet-egyet emelek ki bizonyítékként:

Murillo Koldus fiúját ajánlanám a spanyol mesterek képei közül a figyelmükbe. Realizmusa szinte XIX. századi, holott az 1600-as évek kellő közepén készült, ha jól emlékszem 1645-ben. Szomorú a téma, a kép mégsem tragikus hangulatú. A reális, már-már naturalista ábrázolást jól ellensúlyozza, hogy a magába mélyedt talán tetveitől megszabaduló (ez volt a kép másik címe), koszos lábú, rongyos gyermeket, lágy fényekben füröszti, megkapó együttérzéssel, szolidaritással ábrázolja  Murillo finom, lágy ecsete. Ezen a képén egyrészt erősen érződik Caravaggio hatása, ugyanakkor jelen van a Murillora annyira jellemző, puha, melegséget sugárzó ábrázolás is. A csillogó spanyol udvarban is járatos festők érdekes módon, nem ritkán választottak ilyen hátrányos helyzetű elesett modelleket. Velasquez vagy Ribera törpéi, Zurbaran zsánerképei is példák erre. Ennek a jellegzetesen spanyol hagyománynak, szép folytatója ez az alkotás.

A németalföldi mesterek közül egy jóval korábbi 1430-as évekből származó Jan van Eyck képet választottam Madonna Rolin kancellárral címűt, mely nem sokkal a pazar Genti oltárkép befejezése után készült. Érdekes, hogy Eyck (és műhelye) egymaga, környezetéből kiemelkedve, a firenzei mesterekkel egyidőben jut el a kiteljesedett reneszánsz ábrázolásig. Ezen a képén is tobzódunk a frissen fellelt perspektivikus festészetben, abban a bizonyos csodadobozban látjuk a való világot, a háttérben kinyílik a táj, méghozzá nem is akárhogy, közeledünk ezáltal a természethez és az ember az adományozó, egyenrangú részese az isteni konverzációnak, ahogy a kép műfaját nevezni szokták. Nem alázatos pontként, lábjegyzetként, hanem magabiztos partnerként van jelen a festményen a donátor. Mindemellett a németalföldi részletgazdagság és brilliáns technika is megfigyelhető.

Ezeken a külsődleges jegyeken túlmenően érzek valami mélységet a kancellár, inkább szomorúan elgondolkodó, mintsem áhitatos tekintetében. Talányos számomra és biztosan nem véletlen az, hogy Mária a szokásos kék helyett eleven tűzpirosban pompázik. Az egész kép csillogó és dekoratív, nem is nagyon templomi hangulatú, bár eredetileg egy kápolna díszítésére készült.

A végére hagytam, de leginkább csattanóként a francia mesterek gyűjteményét, mely értelemszerűen egyedülálló. A francia festészet, melynek jelentőségét fentebb már említettem, érthető módon, a világ egyetlen más pontján sem tekinthető meg ilyen mennyiségben és minőségben.

Erre tekintettel, a sokak által nagyra értékelt, de számomra kevéssé vonzó, itáliai hagyományokon nyugvó barokk akadémizmus mestereit Bourdon, Le Sueur, Claude Lorrain, Vouet, sőt a legismertebbet Poussint is ugranám. Bonyolult mitológikus témáik,  mára erősen giccsbe hajló ábrázolása, nem káprázat el úgy, mint ahogy a Napkirály udvarát a maguk idejében sikerült. De  mégis inkább döntsenek Önök, ideidézek egy tipikus Vouet képet:

Uránia és Kalliopé (a csillagászat és az eposz múzsái)

A Napkirály udvarában élőképekben adták elő az ilyen festményeket a szédületes vacsorák alatt és Moliere színdarabjai előtt.

Érdekes módon amikor a díszítő kedv fokozódik, de játékosan, könnyedén, oldottabb témákban, magyarán kialakul a rokokó, már sokkal jobban tetszenek a képek.

Elsőnek egy jól ismert kép:

Ki ne ismerné Watteau szomorú bohócát, egy örök figura archeotipusát? Az élettől már lassan búcsúzó mester ön(irónikus)arcképét látjuk. Megejtő melankóliával áll a komédia (dell' arte) többi szereplője előtt, de mindennek és mindenkinek háttal. A színpadon, az élet kis-nagy színpadán. A rokokóban a "színház az egész világ" megvalósulni látszott, a színház cizelláltan lebegő világa volt ez és az álmoké.

Boucher: Diana fürdő után

Boucher álmai határozottan a természeti és a női szépség körül forogtak. A jelenet álomszerűsége, bonyolult harmóniája sokkal inkább lenyűgöz, mint a korábban idézett Vouet kép művi habcsókja. Persze a rokokó festőit sem lehet természetességgel vádolni, nehezen indokolható például ezen a képen a hatalmas, drámaian leomló drapéria.

Nézzük meg ezt a képet keretével együtt:

Így már a drapéria sem olyan zavaró. A gazdag mesevilág fülledt titkainak legnagyobb hatású kifejezője Fragonard volt. Tőle egy kiváló miniatürt idéznék, melynek fotója is remek:

Kiváncsiság a kép címe. A kukucskáló lányok, titokzatos mosolya, a kivillanó alakok és idomok sejtése, a függöny résein átbújó fények és árnyak, az álom és a valóság tükörjátéka. Ez a kicsi (16,5*12,5 cm) kép igazi remekmű, a rokokó megnyilatkozása.

Javaslom nézzük meg ezt is a keretében:

Törékeny volt ez a szépség, nagyon is mulandó. 1780 táján, mikor e kép készült, már gyülekeztek a felhők, hogy a vihar egy évtized múlva kiseperje az élveteg, delelőjén már rég túl jutott abszolutizmust és vele a rokokót is.

A következő korszak vezéralakja David szinte mindenben ellentéte volt fentebb bemutatott elődeinek. A kor eszményének megfelelő klasszicista stílusban festett, általában hatalmas vásznakra, történelmi hősöket. Eposzi stílusa gyakran antik témát talált, de korának hőse, Napóleon volt az igazi bálványa, őt szinte istenítette. Olyannyira hogy a császár bukását követően, bár elismert festő volt, neki is emigrálnia kellett, ott is halt meg. Na nem a világ végén, Brüsszelben. Francia lévén, a dicsőséges hősők mellett vonzották az intim hangulatú női alakok is, lelkének finomabb részleteit is megmutatta. Az alábbiakban egy történelmi és egy legendás női alakot mutatok be tőle:

Marat halála

Madame Recamier

Tanítványa Ingres, az arisztokratikus és kifinomult művész, már jobban kereste a kapcsolatot a múlt nagy művészeivel, elsősorban a reneszánsz nagyjaival. Témáiban elsősorban a szépség, annak is emberi formái foglalkoztatták, remek portré festő volt. Hatásos, ugyanakkor nagyon is letisztult és dekoratív festészetét már saját korában is elismerték, ünnepelték. Olyannyira, hogy szülővárosa (Montauban) már életében múzeumot szentelt munkásságának. (Jártam e múzeumban, de Önök maradjanak inkább a Lovre kinálatánál, az a jobb!) Ingres-től én is két női képet mutatnék be, egy ruhásat, és egy még szebbet:

Mademoiselle Caroline Riviere

Rokonnak érzem ezt a képet, bár nem mosolyog, a Mona Lisával. A kékesen lebegő táj előtt, kedvesen titokzatos női alak, időtlen figurája. Fölényes technika, finom báj.

La Grande Odalisque

Ez a tökéletes akt, kétségtelenül Ingres egyik legjobb képe, keleties érzeteket kelt az emberben. Ingres kedvelte az orientalista témákat a török fürdőkről  egész - ehhez hasonlóan látványos - sorozatot készített. Hűvös elegencia, hibátlan megvalósítás jellemezte, a festők gentlemanje volt.

Nagy ellenfele és vetélytársa az egyik legnagyobb francia festő, Delacroix volt. Jelleméből és persze a korból adódóan is kereste a kitörést közvetlen elődeinek kimért klasszicizmusából, őt érzelmek feszítették, mondhatnánk romantikus volt. Ezt a kitörést jól jellemzi korai remekműve, a Dante bárkája is:

Ezen a képen hiába keressük a klasszikus kompoziciós mintákat, kusza, zaklatott felépítést, némileg talán szétesőt is láthatunk. Cserébe a haragvó zöldek és kékek háborgó hullámai között megkapjuk a drámát, a katasztrófa igazi hangulatát.

Delacroix érezte, hogy valami lényegeshez érkezett, nem állt meg, sőt továbblépett, Byron ihletésére megfestette, egyik legnagyobb hatású vizióját a Sardanapal halála címűt:

Hol van itt már a klasszicisták nyugodt harmóniája, bölcsessége. Itt érzelmek tombolnak, itt összedől a világ, egy kavargó, zavaros látomásban, új időknek új dalaival dörömböl. Talán mai esztétikánk kissé sokalja ezt a hekatombát, így volt ezzel a Salon közönsége is. A kép lényegében megbukott, csak a fiatalok, George Sand és természetesen Victor Hugo éljenezte, Hugo pályája során végig teljes szívvel támogatta Delacroix-át, a rokonlelket látta benne.

Éppen Hugo tanácsolta Delacroixnak, hogy alkatának és stílusának kedvező, teret biztosító csatajeleneteket fessen. Delacroix hallgatott a jó szóra, és több ilyen témájú képe között, az 1830. évi forradalom hevületében megfestette ezt:

A Szabadság vezeti a népet. Így legyen! Ezt már értette mindenki, őjöngve ünnepelték. A harcias nőalak kezében a nemzeti lobogó már magasan szárnyal, a halottak a földön hevernek. Vive la Republique, vive la France! Gyerekek is a barikádra, mindenki fegyverbe! Messze jövendőbe látó ez a kép, még ha mi, az utókor, nem is (mind és nem is mindenben) osztjuk a lelkesedést.

Békésebb témával zárjuk le Delacroix művészetének dióhéjnyi bemutatását is. A mester élete utolsó éveiben saját stílusából is kereste a kitörést és az impresszionizmus irányába tapogatózott. Például így:

Moszatok a marokkói öbölnél

Lehet szeretni, vagy elvetni művészetét, kvalitásai aligha kétségbe vonhatóak.

A cikk keretei már csak egy festő említésére adnak lehetőséget, így néhány jelentős alakot teljesen elmellőzünk. Akit még megidéznék, az Corot. Kis festészeti utazásunkon nem először azzal kezdhetem megint, hogy szinte mindenben ellentéte volt közvetlen elődeinek. Realizmusa, pontos ábrázolása, higgadt, nyugodt témái tették ismerté. A hétköznapok poetikus festője volt, került minden heroizmust. Semmi különös mondhatnánk, ám Corot finom pasztell világa mégis megigézi az embert. Természet-szeretete miatt az impresszionisták előfutáruknak tekinteték, Van Gogh az ideáljának. Egy tájképpel és egy kedves női portréval idézném ide:

Híd Narninál (Jártam Narniban, sajnos a hidat kihagytuk valahogy,  Corot képén viszont mindig láthatom.)

Lány gyöngyökkel

A francia festészet természetesen nem ér véget Corot-val. Sőt talán legnagyobb korszaka, de mindenképpen napjainkban (a világban és családunk egy részében - Zs.) a  legnépszerűbb korszaka, éppen Corot után kezdődött el. Természetesen az impresszionistákra gondolok. Nem sok festőnek van képe a Louvre-ban és a d'Orsay-ban is, Monet bizonyosan közéjük tartozik, legközelebbi barangolásunkat éppen ezért vele kezdjük majd.

 

Bízom benne, hogy rövid sétánk a Louvre kincsei között felvillantott egy-két csodás mozaikot, a palota falain függő értéktömegből, melynek megtekintését, ha tehetik, ne halogassák. Ami cikkünk folytatását illeti, sokak számára a java még csak most jön majd: a d'Orsay, a Marmottan Múzeum, a Gustav Moreau Ház, a Cluny, és a többi pompás hely. Remélem velem tartanak majd ezekbe is.